Fehér könnyet hullat
az ég
A délutáni órákban
indult el a havazás - olyan nagy intenzitással, hogy rövid idő alatt
beborította fehér, vastag bundatakaróval a kertet, a fák ágait, a bokrokat, a
háztetőket.
Kis madarak
dideregnek, fázósan csivitelnek, borzolva tollruhájukat.
Fehér könnyet hullat
az ég, mindent csendesen beborítva. Szemeim gyermeki ragyogásával nézem az
ablakon túli tájat. Figyelem a szállingózó hópelyheket. A háztetők összefolynak
lassan a kert borította fehér lepellel. Az örökzöld fáink vastag hó papucsot
húznak.
Vonz a messzeség –
csendes béke száll a kinti világra, halkan oson a városra.
Puha, bársonyos érzés
fedi szívemet. Gyönyörű ez a világ! Ebben a világban az árnyak is puhává
válnak, és még a harangszó is olyan lágyan zeng. A fákról, az ereszről a jéggé fagyott
hókristályok nyújtóznak.
Az ablak fénykörében
ragyogó szemeidet látom magam előtt, bársony mosolyod simogatását, mely
melengeti szívemet, lelkemet.
A felgyúló lámpák
fénye ragyogóan verődik vissza a szikrázó hóban. Csendben a téli alkony úszik
felém, elhozva a hosszú estét, éjszakát, ugyanakkor angyalszárnyakon hozzám
repítve a békességet, a nyugalmat, szomorkás szívemre szeretetet hintve, lélekszárnyakon
az álmok birodalmába elvezetve.
Nagyon vágyom a
tavaszra, a napsugár kacagó játékára, a viruló rózsák illatára, a pillangók kecses táncára.
Álmaim, vágyaim,
melyek most a hótömeg alatt szunnyadnak teljesen belepve az égből hulló fehér
könnyekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése