2017. június 21., szerda

Szemed fénye a csillagokban



Szemed fénye a csillagokban



Csendes, árnyas éjszakákon
Szemem kalandozik a messzeségben
Titkokat súgnak a csillagok
Hamisan kacsingat az ezüst Hold
Álmatlanságban vánszorog az idő
Gondolatom nálad jár kedvesem
Szemed fénye ragyog a csillagokban
Utolsó áldásod osztod rám az éjben
Felém oson az álom – lábujjhegyen

Álom; - lélek ...

Álom; - lélek ...

 

Kéz a kézben



Kéz a kézben

Megpihennék mellkasodon
elnyugodnék karjaidban
benne volnék álmaidban
gyertyaként lobognék életedben
örömet nyújtanék neked
bánatodat átvállalnám
kínjaidat enyhíteném
sebeidet gyógyítanám
kéz a kézben veled járnék
mindentől megvédenélek
hogy neked így könnyebb legyen

Szeretet nélkül nincs lélek



Szeretet nélkül nincs lélek 

Tudod arra gondoltam,
talán nincs is olyan,
ki romlott
 lelkének a mélyéig lenne,
elromolni a lélek képtelen,
neki rossz oldala nincsen,
a jónak benne
nem lakik az ellenpárja,
(nincs is több hozzá hasonló)
 romlandónak se romlandó
a benne lévő jó…
csupán az ember lehet rossz,
míg lélektelen,
az is csak akkor,
ha az oly fontos
 használati utasítás
betartva nem lett,
nem lett
rendeltetésszerűen használva…
tönkre mehet a gondolat,
a cselekedet, a motor,
a test, de a lélek nem,
mert ő használaton kívül
nem is létezik talán,
csak üres szoba,
amire az ember azt gondolná,
a léleknek az otthona,
ahhoz a szobához
semmi rossznak nincsen kulcsa,
ha lenne is,
vele nem menne sokra,
semmit se találna,
 az odavezető kulcs
a szeretetnél van,
s az ajtaját ki akkor nyitja,
amikor ő végleg beköltözik oda,
azért, hogy a lélek
rossz sem lehet soha,
mert (talán) ő maga
a szeretet nélkül nem is létezik.

2011. május 09.

Álmainkra csillagok vigyáznak





Álmainkra csillagok vigyáznak



Felhők játszadoznak,
kergetik egymást a horizonton
Gabonatáblák hullámzanak
a lágyan ringató szélben
Aranylón búcsúzik a lemenő nap
izzóan köszönt ránk az alkonyat
Az égbolton repülők csillognak
a lebukó nap sugarában.
Esthajnalcsillag kél az égen,
fénye szelíden ragyog,
lágy szellő susog az éjszakában,
illatukat ontják a virágok.
Lelkemben dallamok zengnek,
vágyaim újra útra kelnek.
Lombok közt pihennek a madarak.
Álmainkra csillagok vigyáznak.

Emberré lett ...



Emberré lett ...



 Tudod arra gondoltam,
az ember talán azért nem boldog,
amiért nem elégedett soha,
 többre vágyik mindig,
hogy honnan indult
ha egyszer végre gazdag,
elfelejti hamar,
ha már megszerzett mindent,
mindent, amire csak vágyott,
és eredmény még mindig nincsen,
tárt kapuval a boldogság
nem rá várt,
könnyen azt gondolhatja,
hogy a világon igazán
semmi sem boldogít,
hogy az embertől a boldogság
fényévnyi távolságra van,
 csak valami ismeretlen,
mesébe illő,
titokzatos dolog lehet,
valami hatalmas győzelem,
ami boldoggá teheti az embert…
pedig valamikor
a sok milliárd halálraítélt közül
a nagy versenyfutásban lett ő az első,
a győztesnek járó jutalmául
az életet kapta ajándékba,
az életet,
ami annak a hatalmas győzelemnek
a méltó ünnepe,
a nagy diadal jutalma
a hosszan tartó ünnep…
méltán lehetne boldog,
amiért győztese lehetett
az életért folyó küzdelemnek,
de az ember mégse elégedett,
ki emlékszik már arra a harcra,
a csodálatos győzelem napjára,
arra,
amikor a majdnem semmiből
az a picinyke sejtecske emberré lett,
amikor a világot
születése napjára
ajándékba megkapta.

2011. május 07.

2017. június 20., kedd

Mert szeretlek



Mert szeretlek

Ennyi volt az életem
míg utam hozzád vezetett
a tükrös égre száll dalom,
a hiányod fáj oly nagyon.

Viaskodik az értelem,
nincs irgalom, nincs kegyelem.
szívem méregpoharát ürítem,
mert szeretlek, mert szeretlek.

A szavaim elnémulnak,
fagyos hajnalon hozzád bújnak,
a dobbanás, a láz, a lét,
a lélegzet s a koromsötét

A gyötrelmes vágyakozás,
minden, minden te vagy már
már nem lehet, már nem tudom,
szívemben lüktet a fájdalom.

Elcsuklik a hang tudom,
nincs irgalom és fáj nagyon,
megkeresném, de elveszett,
de szeretlek, mert szeretlek.

Mert szeretlek, mert szeretlek!

Kevés a szeretet a földön



Kevés a szeretet a földön 

Tudod arra gondoltam,
hogy a sötét, a hideg télben
mindenki nagyon várja már
a Napnak az erőt adó sugarát,
hogy végre átmelegítse testét-lelkét,
hogy tegye sápadt bőrét barnává…
és így van a didergő,
a fázós lelkű ember
a szeretettel,
nagyon várja,
hogy ráragyogjon az ő csillaga…
mert a szeretetnek
sajnos, nincs egy központi Istene,
aki minden kívánságot kielégítene,
mint az a világot bearanyozó,
télből tavaszt csináló égi jótevő…
de ahhoz,
hogy legyen mindenkinek
saját földi kincse,
amelyik az életét megváltoztatja,
fagyból a tavaszba varázsolja,
nem elég a sok-sok várakozó,
a hidegben fagyoskodó,
ahhoz,
hogy jusson belőle mindenkinek,
 átváltoznia kellene a várakozókból
sokaknak,
ragyogó csillaggá…
de a fázós,
a hidegtől megmerevedett ember
nem ragyog,
nem változik egykönnyen…
talán azért kevés
a szeretet a földön,
mert sokan vannak közülünk
a vacogók,
és kevesen az olvadást hozók,
a meleget adó
apró kis csillagok.

2011. május 05.

A csend éhsége



A csend éhsége

A patakparti nádas zizeg, a szél átöleli a bozótos világát. A parton a magas a fű lengedez a szélben. A rét, a mező körülölelve sárga-zöldben lüktet. Bodorfelhő-meséket sugdos a horizont. Szellő szárnyán messze repít, ráfonódik lelkemre egy furcsa érzés, ahogy szemem a távolba réved.
Veled élek, velem élsz - bennem létezel, sorsommá lettél. A végtelenből perzselő szemed lángját látom. Szorongok - bármerre vagyok, - mindig bennem van a távolság és a hiányod miatti fájdalom.
A fák, a bokrok ölelik a partot. Csodálatosan szép minden.
A szél útján vonulnak a felhők, imbolyognak. Sejtelmesek a fények és az árnyak.
Hallod a madarakat? Nem lehet a dallamokkal betelni.
Hullámzik a víz, ahogy a szél végigsodor a felszínén. Játszadozik a fény a víztükörben.
Valóban olyan, mint mikor apró kristályok robbannának millió szilánkra. A békák, a bogarak
nyüzsgése hallatszik a különben olyan igazi csendben. Csend? Hiszen ahogy már többször is írtam: mi az igazi csend? Hiszen a csend sem csend - a csendnek is van csendje - és ez olyan szép. A patakvízbe hajló bokrok ágain hallani a szél jajongását, pedig meleg ez a szél és mégis olyan, mintha reszketne, sírna. 
A víztükörben csillannak az aranyló fények. A vadrózsa bokrok tele vannak apró kis rózsával - halvány rózsaszín és krémes szirmaik olyan kedvesek. A két kicsi hársfa virágba borult. Émelygős illatuk vonzza a darazsakat, éhség –táncukat járva a virágfüzéreket körbelibegve. S mint az utolsó csepp a pohárban , a pillangók alkonyi násztánca kísért haza utamon.

az anyaság ...



 Az anyaság ...




Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek
az életben
vannak feladatai, amik,
ha testestől-lelkestől végzik,
hivatások, nem munkák csupán…
úgy hiszem én,
ilyen hivatás az anyaság,
ami teljes embert kíván,
lehet csinálni másképp,
mellesleg,
hivatás mellett is,
de maradék szívvel,
maradék energiával
nem lehet úgy,
két hivatása az embernek
nem lehet,
az egyik a másiknak
kárára van,
a gyermek egész,
és egész embert kíván,
nem elég neki csak a test,
támaszként
igényt tart a teljes lélekre is
egy jó ideig,
míg lélekben maga is megerősödik…
és maga a szeretet
az is lehet
egy a sok közül,
amit végezni el kell,
de ő is egész embert kíván,
szeretni igazán,
csak hivatásszerűen,
művészien,
isteni ihlettel,
egész lélekkel lehet.

2011. 05. 05.

Életre kelnek ...



Életre kelnek ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a világ, benne az ember
változik folyton,
nem,
vagy alig használt képességek
megszűnnek,
 a helyükre jönnek újabbak,
mint a kút, amelyik kiszárad,
ha belőle vizet nem merítenek…
valaha az emberek, talán
szó nélkül is megértették egymást,
ma a megértésben csupán
a szavak,
az időnként nehezen érthetőek segítik…
az idő folyamán sok minden elveszik,
ami bizonyítja a szükségtelenséget,
de az ember nem lesz nélkülük kevesebb,
mások az idők, mások az igények…
talán a szeretet is olyan kút lehet,
amelyik kiszárad, ha belőle nem merítenek,
s ha egyszer, mint fölösleges,
engedve az idő szavának
végleg elpusztulna,
helyét másnak adva,
akkor általa meg, az Isten halna…
de talán ez nem is lehetséges,
ha igaz,
hogy Isten,
(más szóval a szeretet)
 mindenhol jelen van,
nem csak abban
a felelőtlenül  feledékeny
ember nevű kútban…
szerencséjére
ott van mindenben,
s ha az idő olyan,
életre kelnek a kiszáradt kutak,
nem fenyegeti az a veszély,
hogy az élet Isten nélkül,
szeretetlenül
válik értelmetlenné végleg.

2011. május 04.

A végtelenen át ...



A végtelenen át ...

Meghittség, érzés, otthonosság,
kimondatlan szavak az öröklétben
a holdsugár ezüst fényű ölelése,
magasztos éjszakák boldogsága,
szívvel, lélekkel szárnyaló idő

Messze vagy, a hiány magába zár,
a mécses is teérted ejt könnyeket
lebbenő tündérek az álmok útján,
szomorú szelek sodorják az emlékeket
a végtelenen át mosolyog a szemed

A hiány



A hiány

Tudod arra gondoltam,
talán a hiány hasonlít a hidegre,
először csak megérinti az embert,
kicsit  tőle megborzad,
de ahogy érkezett, olyan gyorsan
tovább is megy olyan hirtelen,
és van úgy, hogy marad egy ideig,
kicsit elidőzik,
de a takaró melegít ,
megmelegít a kályha,
felejteni segít az idő, de olyan is van,
hogy gyógyszere nincsen,
nem múlik a hideg,
szinte beleköltözik az emberbe,
a hideg, a hiány
egyre jobban átjárja,
s jótékonyan olyat tesz,
mint amikor közel a fagyhalál,
már nem érez hideget,
a láztól forró a test...
ilyen a múlhatatlan hiány,
az embernek testét lelkét átjárja,
és egyszer csak,
mint egy tébolyodott látomás,
megjelenik az a másik,
jelenlétét szinte érzi, beszél hozzá,
mintha a fagy felengedne,
pedig az egész nem más,
csak egy jóságos lázas látomás.

2010. május. 07.