2017. december 16., szombat

A szeretet téglái ...



 A szeretet téglái ...

Tudod arra gondoltam,
úgy tűnik nagyon,
kivételezettek vannak,
kiknek mindenből jut sok,
kaptak a szépség, az ész,
az örömök kosarából bőven,
az élet elkényezteti őket…
de minél többet juttat,
annál többet elvesz végül,
visszavesz kíméletlenül,
amikor megjelenik az öregség,
fájdalmasabban érkezik sokkal,
kinek a léptei könnyűek voltak,
mert megemelte őt a sors,
arra rázuhan
a hirtelen jött gravitáció…
aki sokat kapott,
sokat is elveszít,
mintha az élet azt mondaná,
eddig mindent adtam,
most már felnőttél,
állj meg a saját lábadon,
élj meg abból,
amit az út során
magadnak,
magad összeszedtél,
amit adtam: visszaveszem,
nézd meg, mi marad neked,
mi találsz a lelkedben,
mit gyűjtöttél oda be,
mert ha ott erős vagy,
ha falait
a szeretet téglái erősítik,
akkor elég erős leszel te is,
hogy elviseld
az öregség viszontagságait,
(el kell bírnod a saját súlyodat)
és van rá esély,
 hogy a szépségét,
amit sokan tagadnak,
amit kevesek látnak meg,
megtaláld magadnak.

2011. november 17.

2017. december 11., hétfő

Gondolj rám!



Gondolj rám!

Amikor ébred az új Kikelet
és virágba borul a természet;
Amikor egy tavaszi napon
bodorfelhőket sodor a szél:
gondolj rám!

Amikor forrón tűz a Nap,
s a lombok hűs árnyat adnak;
Amikor a vízparton állva
csodálod a fodrozódó hullámokat:
gondolj rám!

Amikor arany levelek hullanak
és pihenni térnek a fénynyalábok;
Amikor őszi eső veri az avart,
és fázósan, dideregve járod utadat:
gondolj rám!

Amikor fehér hóbunda
takarja a fázós, dermedt életet;
Amikor az árnyak is reszketnek,
de szívedben megmarad a hit:
gondolj rám!

Amikor a naplementében
a bíboralkony festi a horizontot;
Amikor a parázsló csillagok alatt
búcsúzol mindattól, mit szerettél:
gondolj rám!

Amikor a csendes estéken
szárnyaló a lelked a végtelenbe;
Amikor az ezüst holdfény
megáll a sötét lombok fölött:
gondolj rám!

Amikor eszedbe jut a hűség
s elhagynak a hamis barátok;
Amikor fáj benned a régmúlt
és felednéd az emlékeket:
gondolj rám!

Amikor öregedő szíved elfárad
és a sugarak a felhők mögé bújnak;
Amikor a sebek felszakadnak,
s hiányzik egy gyógyító, szerető szív:
gondolj rám!

Amikor csend borul a lelkedre
és könnytől homályosul a szemed;
Amikor az útelágazásnál
nem tudod, merre indulj tova:
gondolj rám!

Amikor a szeretet fénye
villódzik ragyogó két szemedbe;
Amikor szíved más iránt
telik csordultig szerelemmel:
gondolj rám!

Amikor elbizonytalanodnál,
hogy ki is voltam én neked;
Amikor úgy érzed, semmit sem jelentek
tépd ki szívedből emlékemet:
többé már soha ne gondolj rám!

2017. december 9., szombat

Az álmokról ...

Az álmokról ...




A hiányzó szeretet pótlása



A hiányzó szeretet pótlása

Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek a vágyai,
mint egy kimeríthetetlen kút, annyi,
és rengeteg az életnek a piacán
a kívánatosnál kívánatosabb árú,
amit megfizetni nem képes,
s ha megszerzi mégis,
(a vágy erősségétől függően,
sokszor gátlástalanul)
hamar kiderül,
ami még lenyűgöző a kirakatban,
kézbe véve, mint egy álom,
szétoszlik a csoda
mintha ott se lett volna…
mert a vágyai alakítják,
azért talán,
hogy az embert
megváltoztatni nem lehet,
hogy változzon,
meggyőzni, lebeszélni kellene
a számára legfontosabbakról,
elhitetni
a legyőzhetetlen vágyakról,
hogy értéktelen, talmi
az a mindennél jobban vágyott
célpont…
ami egyszerűen lehetetlen,
és a jellemre ártalmas
a visszafogott vágy is,
nem csak a kielégítetlen,
nem csak a csalódást okozó…
az embert nem lehet megváltoztatni,
míg a legfontosabbak a vágyai,
se erőszakkal,
se jó szóval,
még szeretettel sem,
de talán megváltoztatja egy valami:
a benne ébredt szeretet, amelyik
ragyogásával nyilvánvalóvá teszi,
hogy minden, ami megszerezhető pénzért,
csak ügyetlen próbálkozás,
tápszer anyatej helyett,
a hiányzó szeretet pótlására.

2011. november 15

Szárnyal a szívünk



Szárnyal a szívünk





Enyhe szellő simogat,
Miénk a napsugár ölelése,
Szerelmes, tétova érintés,
A gondolatok szárnyalása,
A csillagok sziporkázása,
Az ezüst Holdfény csillogása
Nyugalom és csend az éjben,
A szerelmesek érintésében

A szeretet koldusai ...



A szeretet koldusai ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy talán az élet olyan,
mint a játék,
az ember a szerencséjével játszik,
van úgy,
hogy nagy nyereményre tesz szert,
de a váratlan gazdagság
elveszi az eszét,
többet akar,
azért teszi egy lapra az egészet,
mert nem tudja,
az már nem az ő nyerőlapja,
talán, mert nem ismeri azt,
hogy most jó, ennyi elég…
azokat a pillanatokat azután
egy életen át sajnálja,
amikor meg kellett volna állnia,
mert az volt számára
a hegy csúcsa,
(utólag már tudja)
a zuhanásé a következő lépés...
ha vannak boldog pillanatai,
akkor még többet akar belőle kifacsarni,
de nem bírja ki mindig
azt már
az a boldogság,
olyankor az ember nem érti,
a szerencse miért hagyta magára,
miért vette el,
ami az övé volt már egyszer …
mint szenvedélyes játékoshoz illik,
azt, hogy most jó, „elég” ennyi,
azt ember ritkán mondja ki,
a szakadásig próbálkozik…
talán azért, hogy oly sokszor zuhan,
azért veszíti el annyiszor
a számára még lehetségest,
azért, hogy benne a nyeremény,
vagyis a szeretet beérni nem képes,
azért, hogy gazdagság helyett
az övé a koldusbot lesz,
talán végül is
azért oly sok
 a koldusa a szeretetnek.

2011. november 14.

Lennék ...



Lennék ...

Lennék gyors felhő,
Szállnék a horizont alatt
Lennék dús falomb,
S árnyat adnék a forróságban
Lennék hullám,
Fodrozódva, a partot nyaldosva
Lennék madár,
Az ég felé szárnyalón suhanva
Lennék gyermek,
Veled kacagva, játszadozva
Lennék virág,
Illatomat is neked ontanám
Lennék álom,
Átölelve, téged ringatnálak
Lennék dallam,
Melódiákkal andalítanálak (ringatnálak)
Lennék szél,
Arcodat finoman érinteném
Lennék holdfény,
Füledbe titkokat súgnék
Lennék ige,
Érted áldást mondanék
Vagyok az,
Aki szeretetemmel átölel

Az önzés, a gyarlóság ...



Az önzés, a gyarlóság ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az önzés talán
a leggyarlóbb emberi tulajdonság,
de belegondolva jobban,
indokolt a gyarlóság,
mert az ember olyan,
kívül a gyomrán
maga is,
mint a gyomor, este jól lakik,
holnapra újra megéhezik,
minél többet fogyaszt,
annál éhesebb lesz,
a gyomor, s vele az éhség
az elfogyasztott táplálékkal
együtt növekszik…
ha egyszer jól lakni végképp tudna,
mindig többre nem vágyna,
több vagyonra, időre, szeretetre,
mindig több, felé jövő szeretetre…
mint egy betegség olyan ez,
az éhségnek nincs vége sohasem,
és aki önzetlen, az legyőzni
a saját éhségét próbálja,
ami puszta akarattal
szinte lehetetlen...
élni nem jó éhesen,
a folytonos éhezés visz
a kapzsisághoz…
de ha az ember átlátná jól,
észrevehetné,
mindig többet hiába fogyaszt,
nem lesz akkor se boldogabb,
megelégedne kisebb falatokkal,
igaz, az újabb éhség
akkor is utolérné,
csak talán hamarabb jól lakna…
pedig talán egyszer
ez a feneketlen étvágy is elmúlhat,
a folyton keletkező űrnek a helyét,
ha a szeretet elfoglalja...
s ha nem szenved az éhségtől
újra, meg újra,
akkor az ember talán megelégszik
a mindennapi betevő falattal…
és aki nem éhezik,
az adakozó lesz könnyűszerrel,
hiszen amit ad,
az nem létszükséglet számára,
hogy másnak odaadja,
önzetlennek sem kell lennie.

2011. november 14.

Lágy, őszi fények



Lágy, őszi fények

Lengedező, hűvös szél a kopár ágak között.
Kihunynak a fények az alkonyi égen.
A korai alkony után hirtelen ránk szakadó,
egyre sűrűsödő, sötét éjszaka borul.
Halvány, sápadt holdfény simítja az őszi égboltot.

A hajnalpír még megfesti a horizontot,
harmat szitál – és a reggel kék azúrral vonja be az eget.
Majd újra a fény, a világosság – örök körforgásban.
Ökörnyál úszik ezüstösen a fényben, a szélben libbenve tova.
Csorog a fény ránk a kéklő ég felől.
Az őszi szél arcunkba fújja a hulló, aranyló leveleket,
susogón, zizzenve.
Lágy, őszi fények öntik el a végtelent.

Ha a lélek van ...



Ha a lélek van ... 

Tudod arra gondoltam,
amikor tesz valamit az ember,
teheti sokféleképpen,
teheti kötelességszerűen,
teheti kedvvel,
teheti oda se figyelve,
szinte már automatikusan,
vagy csupán,
hogy az idejét töltse ki,
és úgyis teheti,
hogy beleadja
a szívét a lelkét…
el lehet viselni,
hol könnyebben,
hol nehezebben,
minden más kudarcot,
de ha a műben a lélek van,
a kudarc után
bizony, az alkotó marad
lélek-veszítetten…
és talán ilyen a szeretet,
sokféleképpen lehet szeretni,
lehet a felszínen,
és lehet a lelket is beleadva,
(sokszor nem is tud különbséget tenni
az, aki kapja)
s ha az ilyen szeretet
talál a visszautasításra,
akkor az ember úgy érezheti,
hogy bele a lelke hal.

2011. november. 13.

Égi fények ...



Égi fények ...

A hűvös, simogató holdfényben a világ álomra hajtja a fejét, s a halvány fényben szárnyalnak útjukon. Párás köd száll a szemekre, áldást hozva életünkre. A mély szemekre hullnak a csendek. Szálló, lenge álomban a lelkek nyugszanak, a vándorló éjszaka fények között. Csillagszikrák kergetőznek ott fenn, s angyalszemek kísérik a messzeségben. Magányos útjaikon szárnyalnak a lelkek az álomvilágban. Szívünk fájdalmai is elnyugszanak, csak olykor hangzanak a mély sóhajok. A magányos ösvényeken, messze odafönn találkoznak a lelkek. Megbűvölten a csend gyengéd érintésében, a Holdfény búcsújában. Elrejtőzve az éj melódiáiban a remény oltárán ébredve. A holdfény mosolyog, homályosan tör át a csillagszikra a felhők fürtjei közt. Alszik a táj, néma a horizont. Az álom fátyla terül ránk. Bolyongva a merengő csillagfényben, - otthonra lelve.

Elszálltak a szavak, a sóhajok is elpihentek, ellobbantak a fények. Az álomvilág ölelésében melódiák szárnyalnak árnyakba vonva, a titkok rejtélyében. Ezüstselyem fények fátyla terül ránk, szomorú szemekben könnyek és az égi fények csillognak.

A szeretet nem hal meg ...



A szeretet nem hal meg ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember tud sok mindent,
sok mindenre képes,
de az idő száguldó folyamán
sok mindent el is felejt,
vannak közöttük feledhetőek,
soha elő nem kerülők,
de az élet gyors változásaiban
elfelejt fontos dolgokat is,
ami ma nélkülözhetetlen valóság,
holnapra csak emlék,
holnaputánra az is halványul,
míg végül a semmibe hull…
szerencsére vannak dolgok
olyanok,
amiket nem lehet elfelejteni,
mert nem az agynak a lakói,
ott élnek a zsigerekben,
vagy még mélyebben, a lélekben...
elég egy kép, egy mozzanat,
egy ráutaló jel, és, jelenné válva
előtör az emlék …
talán így éli mindennapjait
a szeretet,
sokszor merül feledésbe,
de, mint ahogy
az emlékek távolából
a virág illatára
minden tavasszal
előbújik a méhecske,
talán úgy jön a szeretet elő,
először,
mint emlékezet,
azután teljes valójában…
sokszor elég
egy szeretni való mozzanat,
egy létezésére utaló jel,
ami rejtekhelyéről előcsalogatja …
a napsugár ragyogó fénye
megmutatja,  
a szeretet nem meghalt,
csak egy kis időre,
talán a csalódástól félve
merült a feledés sötétjébe.

2011, november 11.

Holdfény



Holdfény

A sápadt hold kóborol
magányosan az égi utakon
Az éjszaka örök vándora,
udvarában csillagok sora,
körötte szerteszét sziporkázva
A kopár, téli fák hegyén,
halvány fénnyel üldögél
fagyottan, remegve a holdfény