2018. november 11., vasárnap

Kereslek, vágylak és várlak


Kereslek, vágylak és várlak

Napfény ragyog a horizonton
kitárulkozva, mint szíveink egymásnak
életünk, s a véletlenek játéka,
fények, melyek lelkünket ölelik át
Vagy nekem, mint égboltnak a csillagok,
mint éjszaka után a nappalok
Veled ébredek, és Veled alszom el
Kereslek, vágylak és várlak szüntelen.

Ha nem tudjuk kimutatni ...


Ha nem tudjuk kimutatni ... 

Tudod arra gondoltam,
van, hogy valaki azt mondja,
a szeretetét kimutatni
ő nem tudja,
nincs meg a képessége…
és talán csak azért van ez,
mert ő őszinte,
a hazugság esik a nehezére,
nem jó színésznek a darabban,
ahol a szeretetet mutogatják
ott ő megbukik,
számon kérni rajta kár...
de nem biztos,
hogy a szeretet abban nagyobb,
aki sikeresen játssza:
talán a szeretetet
nem is lehet kifejezni,
nincs rá szó,
nincsen rá fogalom,
de nincs is szüksége
a külső segítségre,
önkéntelen mutatja magát,
mint ahogy eltagadhatatlan
a fénye, a melege a napnak...
láthatatlanná tenni
a szeretet sugarát
nem lehet :
az a szó, az a simogatás
nem történik
az ember szándéka szerint,
mutatkozik
sokszor ellenére annak…
amit az ember ügyesen mutogat,
az lehet jó szándékú,
vagy számító érzés,
de nem az igaz szeretet,
ahol ő ott van, szükség
megcsinált segítségre nincsen,
csúnyán megégeti az embert,
ha őt rejtegeti.

2012. július 20.

2018. november 10., szombat

Az idő fordul ...


Az idő fordul …

A Hold nagy, kerek hassal gurul
az égi udvaron.
Az idő fordul:
fények és árnyak váltakoznak.
Múltunk is tovahalad.
Az éjben a csönd ölel.
A hajnal selyme terül fölénk,
felváltva a sötétséget.
Elkóborolnak a csillagok,
más világ nyit,
a lelkek is új életre lépnek a fényben –
 új reménnyel.

Ha nem ...


Ha nem ... 

Tudod arra gondoltam,
ha a ragyogó Napsugár
senkire nem ragyogna,
ha az áldott víz
nem oltana szomjat,
ha az értelemiga gondolat
el nem jutna,
ha a sóhaj
vigaszra nem találna,
ha a bohócon
senki nem nevetne,
ha minden a világon
ítélve kudarcra lenne,
ha a kéz kézre nem találna,
ha a szív élet nélkül dobogna,
a bohóc önmagának bohóckodna,
akkor a teremtő
úgy érezhetné méltán,
hogy kár volt az egészért,
a mű nem egy csodálatos alkotás,
csak egy összhang nélküli csődtömeg:
haszontalan…
és ahogy az Úr csalódna
a saját képességeiben,
a teremtő erejében,
úgy csalódik a szeretetét kínáló,
de elfogadásra nem találó ember,
 mert kudarc az a szeretet,
kár volt a világra jönnie,
ami nem kell senkinek,
amelyik nem varázsol mosolyt,
amelyik nem nyújt támaszt,
amelyik támasz nélkül
könnyekre ítélve van…
mert minek az eső,
minek a napfény,
minek a kéz,
és minek a szívdobogás,
és minek a szeretet,
ami nem okoz boldogságot,
aminek nem élvezi senki a hasznát.

2012. július 20.

Nem tudom ...


Nem tudom …

Sokat gondolkodtam rajta: nem tudom, mi célja van velem a sorsnak.
De mikor reggel kisüt a nap, vagy éppen esik az eső, - úgy érzem, újra csak élni kell..
Mikor este lefekszem, mindig hálát adok a sorsnak, hogy újra egy nap haladékot kaptam.
Hisz bármilyen fájdalmas is az élet csak szép.  
Mikor szép és jó történik az életemben,
mindig újra vágyom, újra reménykedek.
Ilyenkor úgy alszom el, hogy várom a holnapot, hátha újra elhoz Téged..
Elhoz, - ha nem is személyesen, de a hangoddal, - egy leveleddel, - amit csak nekem küldesz.. Igen, várom a holnapot, hogy Neked tudom nyújtani a szerelmemet, - hogy írhatok Neked,
hogy elmondhatom, mennyire örülök Neked, hogy megfoghatom a kezed, hogy átölelhetlek - mint régen ..
Mindenemet újra és újra Neked adhatom, mikor felém lépsz ..

A vihar


A vihar 

Tudod arra gondoltam,
még ragyog a Nap,
szélnek sincsen nyoma,
mikor a vihar
már a kertek alatt van,
de van jele láthatatlan:
a feszültség növekvő,
tele vele a levegő,
s vele az ember is…
robbanásig halmozódik,
mígnem, mint egy nagy csatt!,
megérkezik jótékonyan
a vihar,
s aki él, mind
megkönnyebbedik…
a feszültséget okozza
nem csak az égi viszály,
de minden békétlenség,
minden rossz, ami van
bántó hatással,
s mert az ember
lakatlan szigeten nem él,
az ilyen feszültség
sok körülötte,
ami aztán belé költözve
kicsiny helyen
növekszik hatalmassá,
szerencsés esetben
testet lelket könnyítő viharrá...
és van úgy, hogy valakinek
kisugárzása van más,
érezhetően különleges,
a megszokottól eltérő,
megmagyarázhatatlan,
és összetéveszthetetlen:
mintha érkezett volna
egy másik világból,
(legjobban az érzékenyek:
az állatok,
a kicsiny gyermekek érzik)
mintha a bántó feszültség
belőle hiányozna…
talán, mert akkora
a szeretet melegsége,
hogy legyőzi
a kívülről jövő dermesztőt,
a rossz feszültséget okozó hatást…
az a feszültség teljesen más,
az a feszültség ölelni,
nem háborúzni,
nem birtokolni vágyik…
az ember általában
távolságtartó ösztönösen,
az érintéstől sokszor
finnyásan tartózkodó,
de ha közel kerül egymáshoz
két ilyen
szeretet-kisugárzás,
az lehet a béke,
a tökéletes,
amikor nem a harag,
fel a szeretet felhalmozódik.

2012. július 20.

2018. november 9., péntek

"A csillagos ég alatt értjük meg kissé a misztériumokat."


„A csillagos ég alatt értjük meg kissé a misztériumokat.”
„Csak a tér-idő végtelenje felelhet”

Felhők lógnak az égről. Nedves cseppekkel telítődik minden. A szél beléjük kap, sodródnak az égbolton.
Hová viszik a felhőket?
Hová lettek a napsugarak?
Elgondolkodom.
Ha nézhetem a felhőket, a Napot, a Holdat, a csillagokat , - megnyugszom. Sok-sok minden titok marad, de nagyon sok mindent megértek belőle. Nekem a felhők élete egy olyan világ, mint a tavam – egy tündérvilág.
Olvasom a versedet, - szép – tetszik. Eszembe juttatja, amikor álltam a kertben, és figyeltem a robogó felhőket. És eszembe juttatja azokat az estéket, amikor a lemenő nap gyönyörűre színezte a szálló felhőket és lehetett álmodozni, történeteket kitalálni, meséket szőni köréjük, figyelni alakjukat.
A felhők  - lehet szeretni, gyűlölni, írni róluk, vagy semlegesen fogadni őket.

Írod: „Bennem is hasonló pillanatban született meg – egy kis mellékíz is belekerült – az emberi önkényről, beképzelésekről, talán hálátlanságról is, de ez rejtett, próbáltam őket, a felhőket lefesteni, igazi lényükben.”

Igen, a felhők: élik az életüket, és bár lehet, „önkényesek”, de bizony, sokszor jobbak, mint az emberek. Én jól érzem, hogy a versed igazán nem is csak a felhőkről, vagyis nem is a felhőkről szól, hanem az „emberekről”, a sok-sok rossz tulajdonsággal felruházott emberekről. Mert mi – emberek – hányszor vagyunk úgy, hogy nem merjük kimondani, amit szeretnénk. Pedig mennyi szenvedés, mennyi félreértés – helyére kerülne. Mikor azt hisszük, érti – akinek a szavainkat szánjuk, - megérti, hogy neki, hogy hozzá szólunk. Mikor olyan támadások érnek, hogy lépni nem mersz, pedig majd beleszakad a szíved, hogy nyíltan kiírhasd, amit szeretnél a világba kiáltani: hogy mennyire hiányzik neked, hogy - hogy szeretnéd úgy, ahogy van, - hogy úgy , - amilyen. Mert nem merjük levenni az álarcunkat, már félünk minden mozdulattól, és minden pillanattól. És addig, míg visszahúzódunk a csigaházunkba, - és mindig a másiktól várjuk, hogy végre lépjen – már nem is merjük szemtől-szembe kimondani és tisztázni a kimondandókat, - addig csak szenvedünk és mindenben a rosszat véljük látni.
Amikor elmegyünk az olyan apró, de szép dolgok mellett, mint a napsugarak játéka a felhők között, vagy a felhők mélységei, játékossága mellett. Amikor nem tudunk álmodozni az elúszó felhőkben, - az alakjukban meséket szőni, - amikor nem tudunk a felhők útján üzenni és a gondolatainkat, az érzéseinket átadni és a „mellékízeket” és hálátlanságot érezzük, akkor az életünk is olyan, mint a vonuló felhők.
Akkor nézzünk fel a felhős égre és meglátjuk a felhőket, igazi valóságukban, viharosan, önkényesen, csalva és csalatva, - hálátlanul.
És egy kicsit álmodozzunk, és megtalálva a gyönyörűségeket a felhőkben.

A lelkünk, az emlékeink, a szeretetünk és a felhők ÖRÖKÖK!!!

/Gondolatok Newyear – Felhők c. versére./

A szeretet képes arra ...


A szeretet képes arra ... 

Tudod arra gondoltam,
az ember nagyon gyengén,
 a világra sete sután jön,
hogy aztán megerősödjön,
életképessé váljon…
és talán így van ez tovább,
mindenhez gyenge kezdetben,
a legnehezebbek
az első lépések,
de az első sikertelenség után,
ha akarja nagyon,
ha hozzá edzi magát
könnyű lesz
az addig elérhetetlennek,
felemelhetetlennek tűnő súly is…
és így van ez szinte mindennel,
aki kijárja a hozzá vezető iskolát,
annak könnyű lesz a nehezebb feladat…
így van ez a jósággal,
kívülről nézve igen-igen fárasztó,
sokszor elmegy tőle az embernek a kedve,
mert talán nem tudja,
nehezek csak az első lépések,
s a teher, ahogyan növekszik,
az izom is vele erősödik…
a másik megértése is
tűnik sokszor lehetetlennek,
de a legnehezebb az első odafigyelés,
a többi, az út a megértéshez
már sokkal egyszerűbb,
minél közelebb, annál könnyebb…
a kezdet oly nehéz csak,
 a többi egyszerűbb sokkal,
mindig csak egy lépést kell tenni,
azzal az egy lépéssel
az ember erősödik…
és talán a szeretettel is így van,
gyenge az ember az igaz szeretetre,
különösen,
mert látszatra
nem szeretetre méltó
a körülötte lévő világ:
de csak az első lépés a nehéz,
az a legnehezebb,
először valakit
tiszta szívvel megszeretni,
azután, ahogy izmosodik
a szeretet
egyre többre  képes lesz.

2012. július 19.

A fájdalom ...


A fájdalom …

A szívemben néma a fájdalom
Az életem régen halott
A szavak is elnémultak
Hiányod a lelkembe ragadt
Álmatlan éjszakák, gyötrelmek,
szememből a könnyek gördülnek
Már nincs velem más, csak az angyalom
Csillagaimtól elbúcsúzom, mint
ősszel a sok levél az ágaktól
Vágyaimat elfújta az északi szél
Örök lesz a szívem csendje,
hisz Nélküled az életem értelmetlen
Magamban hordozom emlékedet
Lebegés volt, hogy öleltelek …
Halkan suttogom: kegyetlenül fájsz nekem
¤
A fájdalom – az életünk velejárója és szenvedést szül. Fájdalmunk lehet: ha elveszítjük azt, akit szeretünk, ha elhagyatottak, ha magányosak vagyunk – ha fizikai fájdalmaink vannak. Iszonyú fájdalmak bennünk – gyötrődik lelkünk, szívünk, – belül mardos a kín.
Bár az idő a sebeket begyógyítja, fájdalmaink bennünk maradnak, vagy elmúlhatnak. Arcunkra jeleket, rajzokat fest a fájdalom. Rejtett gyötrelmek, kínok - szemünkből könnyek, szívünkre fájdalomcseppek hullnak. A fájdalmaink nehezen, vagy egyáltalán nem múlnak el, de elgondolkodtatnak bennünket, szenvedünk, de más emberré is formálhatnak.
Együtt érzővé, megértőbbekké válunk.
¤

2018. november 1., csütörtök

nov


November – az enyészeté … 

sokszor már hópelyheket szór szitálóan szürke hajnalok, borús, fáradt égbolt – kifakult fények   hideg, az esteledő november csípős szele hidegen, deresen, ködösen köszönt levelét lehullató erdőket látunk görcsös ágak kopaszon állnak Szürke felhők felettünk a természet édes álmát ölelésével befedje. A szántásokon varjak a deres, fagyos rögökön temetők békéjében gyertyalángok, az emlékezés fényei, szeretteink  szívünk csendjébe rejtve a deres avarban az imbolygó fényekben november van, s hideg, reszketnek a fák, a bokrok A fákon sem énekelnek már madarak lebbenő gyertyalángok előtt leesik az első hó - közelít a tél – köd és hideg, fázós, viharos morcos szél, alvó, fátyolos ködben szürke felhők vonulnak az égen meghalt levelek tömege a sáros, ködös földön kiűrült a határ, kopár minden nagyon rövidek a napok gyertyafény szeretteinkért, kik már lelkeikkel vannak velünk

Minden gyertyaláng egy lélek.
Szeretteink, kik nincsenek,
de bennünk örökké élnek.

2014. nov. –de nincs szerkesztve

2018. október 31., szerda

Táplálék a gondolat


Táplálék a gondolat 

Tudod arra gondoltam,
az emberi életnek
az egyik tápláléka
a gondolat,
vele folyton jól kell tartani,
no nem a gyomrot: az agyat…
de talán,
amivel útközben
találkozik az ember,
az már virágba borult
más kertjében,
azért, hogy fogyasztja
a mesterséges, egészségtelen,
emészthetetlen gondolatokat…
egyet sokáig forgat,
ízlelget, akár ki is köphetné,
de ha egyszer nem talál jobbat,
annál az ártónál sokáig megmarad…
pedig talán gondolat
a világon sok van,
még mag formájában,
amiért csak nyúlni kell,
s jó helyre ültetni,
gondozni,
vele elbabrálni hosszan,
hogy kinyíljon, hogy virágot hozzon...
de mert nem könnyű felismerni,
nem nagyon foglalkozik vele az ember…
az élet,  jól megfigyelve
valójában
nem valami szépséges,
sokszor elég riasztó tud lenni,
még ha idővel a halandóságot
a halandó úgy ahogy meg is szokja…
de talán az életnek ez a formája
még nem az élet maga,
inkább bebábozódott hernyó csak:
ami, segítségével a szabad,
a mindentől független
szeretetnek:
gyönyörű pillangóvá változik…
az a pillangó nem rest
 a sok várakozó mag közül
megkeresni a neki valót,
hogy ápolja, gondozza,
legyen belőle szépséges,
valódi gondolatvirág...
a szeretet által világra jött élet
vigyázz jól,
hogy a kertje méltó legyen,
teremjenek
valódi virágok,
valódi, még ha sokszor
szerény gondolatok.

2012. július 18.

Szerettem volna


Szerettem volna

Szerettem volna boldog lenni
Mégis olyan sokat kellett szenvedni
Pedig apró dolgoknak tudok örülni
Hittel, szeretettel, a világ felé fordultam
Simogattak és biztattak szép szavakkal
A szívem már acélba öltözött
A fájdalom mélyen belém költözött
Már hinni sem merek neked
Pedig olyan jó simogató szereteted
Annyira vágyom, hogy fogd a kezem
És még kicsit örülhessen szívem.
Öröm-kristálycseppeket adhasson szemem

2018. október 11., csütörtök

Lélek és test


Lélek és test

Tudod arra gondoltam,
a lélek és a test
ketten összezárva együtt
olyanok,
mint a bilinccsel összekötött
rabok,
rabok, akiknek akaratuk,
szilárd hitük szerint
az útjuk másfelé vezet…
az egyik menne jobbra,
a lélek test nélküli útjára,
vissza az óhazába, gondolva:
csak arra lehet az előre,
de a kolonc miatt
nem képes haladni,
visszahúzó erőként
ott liheg a másik…
aki esküszik
az ellenkező irányra,
a testnek egyedül üdvözítő útjára,
mint aki meg van győződve róla,
biztos, hogy az előre arra van,
így nem haladnak tapodtat sem...
de ha együtt leülnének ketten,
és megbeszélnék nyugodtan,
melyik az az út,
amelyik visz előre biztosan,
akkor az utazás
lehetne értelmes is…
s a lélek talán
megy is a test után
arra az útra,
amelyikre az szeretne:
egy feltétellel,
ha őt ki nem hagyja semmiből,
helyet követel
minden gondolatban,
szóban
és cselekedetben…
attól lesz igazán emberi,
ha működik a test
és a lélek együtt,
s talán biztos, hogy egyedül
a közös út visz előre .

2012. július 17.