Szív ...
2017. augusztus 26., szombat
Fényeső
Fényeső
Nyílik az éjszaka
csöndkapuja,
kibontja szárnyait a
hajnal,
harmatos rózsák
virítanak,
rigók vidáman
füttyögnek,
galambok turbékolnak,
a nappal lüktetésében
hullik ránk az arany harmat
Ígéret ...
Ígéret ...
Tudod arra gondoltam,
mikor az ember jön a
világra,
megkapja az életet
ajándékba,
senki sem kérte, és
senki nem ígérte,
azt se,
hogy azután az élet
más ajándékokkal is
elhalmozza,
mégis nagyon sokat
vár tőle,
legalábbis tejjel
mézzel folyó Kánaánt,
pedig az élet nem
ígérte, hogy színtere a világ
álomnyaralóhely, be
senki se csapta,
mégis csalódik az
ember, mikor rádöbben,
többé nem adnak
semmit ajándékba,
hogy a világ sokkal
inkább munkahely,
mint felhőtlen
nyaralóhely,
sokszor még haragszik
is rá,
aki kezdeti hevében
másra számít,
pedig számon kérni
nincs mit,
senki nem tett
ígéretet,
hogy szebb is, jobb
is lesz,
így ígéretet senki
nem szeget,
hiábavaló reményt
senki sem keltett,
mégis sokat vár az
ember az élettől,
és színhelyétől, a
világtól,
míg csak fel nem adja
a vágyakozást,
amikor ajándékba már
semmit se vár,
ha végre fáradtan
megpihen,
ha körülnézni lesz
kicsit ideje
és szeme,
meglátni a sok,
ígéret nélkül kapott
ajándékot,
nem is mindig
megrendelésre,
nem is mindig azt,
amire vágyott,
talán jobb is, mert
nem mindig tudja úgyse,
mi a jó neki, ha a
kívánsága teljesülne,
sokszor hozna áldás
helyett
sötét átkot a fejére,
ha a sok ajándékba
kapott kincs láttán
a szívében felébred
az életszeretet
és a mérhetetlen hála,
akkor tudható lesz,
habár az élet semmit
nem ígér,
de aki a szíves
ajándékot elfogadja tőle,
annak ígéret nélkül
is szép az élete.
2010. június 9.
Csendemben (Az én csendem ...)
Csendemben (Az én
csendem ...)
Az úton bogáncs
bokor. Sodorja, fújja a szél.
Bármerre indulok, emlékek kísérnek, szomorúsággal szívemben.
Gyermekkorom varázslatos világa.
Összekuszálódott életem.
Szél voltam valamikor, végigjártam ösvényeimet.
Szelíd tekintettel borul rám az est, nyugalommal ölel.
Az éjszakai égbolton ezüstlik a Hold.
Újra élem csendemben, hogy ki voltam, kivé lettem.
Az emlékek árnyai lebegnek felettem, már vigaszt nem nyújtanak.
A dallamok is elhalkulnak, egyre távolodnak.
Isten kegyelme – a szunnyadó gondokkal áldást hint rám olykor.
A sors sötét tavain úszkálok,
felhőkön ülök és árnyak vetülnek álmaimra.
Bármerre indulok, emlékek kísérnek, szomorúsággal szívemben.
Gyermekkorom varázslatos világa.
Összekuszálódott életem.
Szél voltam valamikor, végigjártam ösvényeimet.
Szelíd tekintettel borul rám az est, nyugalommal ölel.
Az éjszakai égbolton ezüstlik a Hold.
Újra élem csendemben, hogy ki voltam, kivé lettem.
Az emlékek árnyai lebegnek felettem, már vigaszt nem nyújtanak.
A dallamok is elhalkulnak, egyre távolodnak.
Isten kegyelme – a szunnyadó gondokkal áldást hint rám olykor.
A sors sötét tavain úszkálok,
felhőkön ülök és árnyak vetülnek álmaimra.
*
A szeretet képes a csodára ...
A szeretet képes a csodára ...
Tudod arra gondoltam,
milyen sok a világon
a gyom,
hozzá képest
a virág milyen kevés,
hogy a gyom
megterem magától,
gondozni, ápolni,
ültetni kell a virágot,
nem utolsó sorban
megvédeni a gaztól,
hófehér, ártatlan
virágszál kezdetben
minden ember,
mindegyik mellé egy
jó kertész kellene,
aki körülötte nem
engedi
a gazt elburjánzani,
szerető szemmel
kíséri, és kitépi,
ahogy az első
megjelenik,
legalább addig,
míg annyira
megerősödik,
hogy a dudva már nem
tud kárt tenni,
a világon kevés a jó
kertész, de a gyom sok,
talán azért, hogy a
rossz uralkodik,
visszafelé már nagyon
nehéz cselekedni,
a gyomirtó nem
válogat, pusztít egyaránt
jót is, rosszat is,
de talán szeretettel
rendbe lehet tenni
a legelvadultabb
kertet is,
a nem odavalót
szépen, türelmesen
kihuzigálni,
a szeretet képes a
csodára,
az addig sínylődő,
gaztól elnyomott
virágból
lehet a kert
legszebb,
legnemesebb dísze.
2010. június. 08.
Álarcok nélkül ...
Álarcok nélkül ...
Álarcok nélkül élek.
Szegény vagyok, de van hű, szerető szívem.
Fájdalmaimat könnyes
pilláim mögé rejtem.
Csendesen élem
mindennapjaimat.
Az irodalommal, a
zenével kitárul számomra a világ.
Meghitt szeretettel
ölel magához, szebbé téve életemet.
Utam csendes
léptekkel ér véget.
Múlt pillanatok,
emlékek közt bolyongok a változóban.
Dallamok, melódiák
kísérnek, váltakozva fájón vagy örömben.
Meleg fények, hideg
szél érintett, simogatták arcomat.
Már elhallgatom
mindazt, mi fáj. Emlékeimben a szépre gondolok.
Köszönöm, hogy
élhettem.
A szeretet lent és fent ...
A szeretet lent és fent ...
Tudod arra gondoltam,
igaz, hogy a lent és
a fent
csak valamihez képest
létezik,
a madár csak hozzánk
képest repül fenn,
a fának a gyökere
a koronájához képest
van lent
láthatatlanul, és
mégis függ tőle,
mekkora a fának az
ereje,
milyen hosszú lesz az
élete,
ha a gyökér nem elég
mélyen van,
az első nagyobb vihar
kifordítja,
a virág is, ami csak
egy nyári,
gyökértelen, arra a
rövid időre
mélyet nem érdemes
növeszteni,
illata, pompás színei
miatt lehet neki örülni,
de hogy elmúlik,
pontosan tudni,
az emberben is ott
van a lent,
és ott a fent,
ha igazságos lenne a
világ,
a korona mindig
megmutatná,
a látható virágnak
milyen mély gyökere
van,
de van úgy hogy
becsapós,
a virág csodálatos,
de gyökere nincsen,
az ilyen virág,
az ilyen szépség,
az ilyen hit, az
ilyen szeretet
csak egynyári,
talajtalan,
egyik se képes
hosszan tartó csodára,
csak hatalmas
csalódásra,
mikor az első vihar
megsemmisíti
az erősnek,
a múlhatatlannak
festett
szépséget, hitet, és
szeretetet.
2010. június 09.
Nyári zivatar
Nyári zivatar
Az égbolt hirtelen szürkül
fellegek robognak körös-körül
lassan ellobban a nappali fény
a kert felett fut a júniusi szél
cikázó villámok fényei villódznak
kezdetét véve egy nyári zivatarnak...
fellegek robognak körös-körül
lassan ellobban a nappali fény
a kert felett fut a júniusi szél
cikázó villámok fényei villódznak
kezdetét véve egy nyári zivatarnak...
A kertészkedés ...
A kertészkedés
Tudod arra gondoltam,
hogy azért talán,
mert messziről minden
szebbnek tűnik,
a saját kertjével
ritkán elégedett az
ember,
próbálja a másét
utánozni,
de közelről semmi se
olyan ragyogó,
talán valamikor,
valaki megépítette az
elsőt,
meglátta, és
megkívánta azt egy másik,
mintájára kezdett
kertészkedni ő is,
vágyta a szépet
leutánozni,
közben nem figyelt a
sajátjára,
a benne lévő
lehetőségre,
pedig talán
mindenkiben ott vár
virágzásra készen a
vetőmag,
csak meg kéne művelni
a talajt,
csak el kellene
ültetni a meglévő magot,
csak öntözni kéne,
csak fényre lenne
szüksége,
ha egyszer az ember
arra figyelne,
azt kezdené el
gondozni,
az a kert nem
hasonlítana másra,
az a kert egyedi
lenne, és utánozhatatlan,
de talán
kicsinyhitűségből,
talán lustaságból,
mégis a másét
másolja,
minél tökéletesebb az
utánzat,
minél jobban hasonlít
a mintára,
annál biztosabban
szűnik a lehetősége
a maga által
varázsolt kertre,
ami nélkül csak olyan
az ember,
mint egy mesebeli madár,
akinek megvan ugyan a
képessége,
de mert repülés
helyett
irigykedve a gyíkot
leste,
mászni már jól
tudott,
de repülni meg nem
tanult.
2010. 06.07.
Csönd honol
Csönd honol
Felhőfodrok között
csönd honol,
dallam szárnyal a
magasból,
a kertben rózsák
álmodoznak,
holdfény simogatja
szirmaikat
Csillagmuzsika szól
az éjben,
a bársony ég alatt
illatár leng,
lélekgalamb szárnyal
messze fenn,
emlékekben él a volt
szerelem
Fátyol borítja el a
fájó szíveket,
ezüst holdfény öleli
a lelkeket
Simogatnak a távoli
csillagfények,
függönyön át
kémleljük a sötétséget,
míg a hajnali pír az
égen feldereng,
a rózsák szirmain
harmatcsepp,
a Nap húrjain a
pirkadat peng,
reménykönnyek öntik
el szemünket
Éles határok ...
Éles határok ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember
elkülöníti a dolgokat,
éles határokat állít
mindenhova,
országok
napok és évek,
jó, és a rossz közé,
nem nagyon képes
egységben nézni,
önmagát is testre, és
lélekre különíti,
pedig talán a
kettőnek
harmóniában kellene
élni,
míg együtt járnak a
nagyvilágban,
egyik sem fontosabb a
másiknál,
egymás nélkül
egyik se érezheti jól
magát,
téved, ha valamelyik
azt hiszi,
boldogulhat külön is,
ha az ember az idejét
úgy osztja be,
a ma a testemé,
a holnapé a lélek,
a talán soha el nem
jövő holnapé,
vagy ha eljön mégis,
az már egy a másik,
egy ismeretlen világ,
pedig a test
lélektelen csak olyan,
mint az étel, amelyik
ugyan hizlal,
de csöppet se táplál,
hosszában-széltében
növeszti,
de az egészségére nem
válik,
más a testet
kicsinyli,
háttérbe azt
szorítja,
tudatlanságában,
kedvvért a léleknek
azt sanyargatja,
olyan az, mint ki
tablettákon él,
de nem ismeri az
ízeket,
egészséges,
csak öröme nincsen az
életben.
2010. június 06.
Aranyszikrák ...
Aranyszikrák ...
A test nyugalma. Csak
a gondolatok sodródnak. Apró kis fények, miközben a képernyőn pörögnek az
események – egy film kockáin.
A szoba tárgyainak
árnyék-fény játékai. Az éjben angyalok lebbennek, - szemmel nem is látva, de
gondolatainkkal érintve, - mosolyt varázsolva arcunkra.
Azután csend.
Olykor-olykor szemünkre terülnek az álom pillanatai. Az éjszaka
mozdulatlansága, még az árnyak is pihennek. Majd hirtelen mozdulatok, az ébredő
hajnal különleges látványa, a színek egymás utáni sodródása. A madarak
ébredése, hogy dalaikkal ébresztőt zengjenek. Fellebbenő fátylak, s a homály
szétoszlása a kert felett. A rések szétnyílnak, kinyílnak.
Zöld és kékes szín
kavalkád, majd a pirkadat színe vált áradón. Az éjszakai csillagcsend utáni
lüktetés. Sietős reggelek a pirkadó hajnalok után. A csendes nyugalomból
felébredő élet. Incseleg egymással a homály és a fény. A harmatcseppek páraként
szállnak fel, a napfény sugarai felszárítják. A virágkelyhekben éjszakai
pihenésük után ébredő apró kis élőlények – indulnak nyüzsgő életüknek. A patak,
a tó vizében csobbanó élet – a reggeli fényekben. A mezők, a rétek ködpárája
után a Nap ébredésével minden csupa fény és izzás.
Dallam, dobbanás,
lüktetés, zsongás, az égbolt alatt, az új nap lélegzésében, az álmok
feloldódásában. Léptek! A világ énnekem szárnyalás, kitáruló szívek egymás
felé.
Aranyszikrák a Nap
ölén, a végtelen égbolt óceánján!
Őrzőangyal ...
Őrzőangyal ...
Tudod arra gondoltam,
vajon létezik-e
olyan,
hogy őrzőangyal,
van-e saját
őrzőangyala az embernek,
nem, aki megállítja a
felé robogó autót,
de aki miatt a fékre
lép időben,
akiért figyelmesebben
halad az úton,
aki arra ösztönzi,
jobban vigyázzon
az ajándékba kapott
életre,
talán hosszan kíséri,
először még útban is
van kicsit,
előle nehéz kitérni,
olyan, mint egy
hűséges kutya,
de ha az ember
a kitartó kísérőjét
észreveszi,
és azt látja,
nem véletlen
lábatlankodik,
egyedül ő miatta van
itt,
csupán szeretetből,
szeretetből fakadó
féltésből,
akkor a legfagyosabb
szív is felenged,
elmosolyodik a
mosolytalan arc is,
attól kezdve nem
kétséges,
fontos az embernek az
élete,
hiszen van valaki,
aki nélküle nem is
létezne,
az őrzőangyal
megszépíti az ittlétet,
bevilágítja,
felértékeli az addig
sötét életet,
talán az embernek az
angyala,
aki vigyázz minden
lépésére,
éppen a felé áramló
szeretet,
miatta,
érte lesz fontos
minden pillanata.
2010. június 05.
A hajnal szárnyán
A hajnal szárnyán
Az ég alján
rózsaszínű, lilás foltok jelentek meg, ami egyre inkább vörösre váltott és
beszínezte a horizontot. Azután lágy narancsos színbe, majd teljesen
kivilágosodott és csodálatos azúrkékség leple takarta az égi udvart. Megjelent
a kelő Nap, mint egy ragyogó, fénylő tűzgolyó. Gyönyörű volt. Megelevenedett a
hajnali kert. Harmatcseppek csillogtak, a fűszálakon, a virágokon, az ágakon táncolt az
éltető sugár, nyári himnuszt dalolva. Minden bokor, fa, virág árnyékot vetett, ahogy
rájuk ragyogott a Nap. Vidám madárdal zengett a fákról. A szomszéd ajtaja
megnyílt, Szuszika szaladt ki vidáman, bukfencet vetve a füvön. Friss kávé
illata szállt a levegőben, elborítva a reggelt. Így indult ez a nyári nap – Rád
gondolva.
*
A hajnalok könnyeit felszárítja
a Nap
Dallamok úsznak a horizont alatt
Selyemfodrú, színes felhők lebegnek
Sugárszálakon szikráznak a fények
Dallamok úsznak a horizont alatt
Selyemfodrú, színes felhők lebegnek
Sugárszálakon szikráznak a fények
Szét nem választja ...
Szét nem választja ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a
lépéseire
az égiek áldását
sokszor kéri,
akkor is,
ha azok a lépések
rosszak,
mik inkább
érdemelnének átkot,
pedig talán az áldás
nem is messziről
érkezik,
az áldását belülről
adja a lélek,
de nem mindenre,
nagyon megválogatja,
minden kérésre nem
osztogatja,
el kell nyerni a
tetszését,
rá csak akkor bólint,
de amiben a halál
benne van,
azzal ő nem
foglalkozik,
az ember hiába is
rimánkodik,
a halandó gondja nem
őrá tartozik,
a határokat a föld
urai intézik,
határok jönnek,
határok múlnak,
a lélek dolga az
örökkévalóság,
áldását csak arra
adja,
amiben ő is benne
van,
ha valamire az áment
rámondja,
azt többé nem kell
félteni,
mert amit a lélek köt
össze,
tehet bármit ellene
az ember,
halandó
azt szét nem
választhatja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)