2015. április 22., szerda

A szerelem elűzi ...

A szerelem elűzi ...


A Napot Isteníteni ...



A Napot Isteníteni ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az öreg Nap
mindig nagy tiszteletnek
örvendett,
valamikor még
Istenítette is az ember,
pedig a Földön élet,
ha csak rajta múlna,
egy csepp sem volna...
hogy mégis éltet,
és nem pusztít mindent
porig leégetve,
az köszönhető az ózonnak,
amelyik a szeretethez hasonlít,
(tán maga a szeretet álruhában)
amelyik a rossztól megvéd,
szűrőjén keresztül át
a jót engedi csak,
a rosszat kellően távol tartja...
az ember isteníti a Napot,
de semmibe veszi a szeretetet,
így történhetett, hogy
a szeretet sérült,
itt is ott is lyukat kapott...
magát is sokszor
az ember Istennek képzeli,
az ózont nem nagyra tartja,
pedig, ahol nincs ott a szeretet,
ahol a védőháló sérül,
ott az ember embernek lesz a farkasa.



2015. április 21.

Napfényfüzérek ...



Napfényfüzérek…

Napfényfüzérek hálózzák be az eget
Madarak trilláznak a fák felett
Az ébredő reggel illata száll
Arany-zöld ruhába öltözött a táj

Harmatgyöngyök kristályszeme gurul
Kéklőn virít a végtelen horizont
Ezen a napfényes, szeles napon
Minden pillanatban az élet lüktet, dobog

A Nap - a tökély ,,,



A Nap - a tökély ...
Tudod arra gondoltam,
a Nap fényét
cserélni nem lehet másra,
hibáival együtt is ő a tökély,
mint ahogy nem cserélhető jobbra
a szeretet ébresztette szeretet;
arra ész érvek nincsenek...
lehet az oktalan gyűlöletre
joggal is a gyűlölet a válasz,
de aki azt engedi magába,
mintha ajtót
az ördögnek nyitna:
segít az ész érv olyankor,
hiszen a gyűlölködő
jól megfigyelve
méltó a szánalomra,
gyógyíthatatlan,
pusztító betegség
örökös hordozója...
de talán a lecserélés,
a behelyettesítés szánalommal
ott működik csak,
ahol mennyország van,
ahol a szeretet otthon van.


2015. április 20. 

Kihunyó csillagfény



Kihunyó csillagfény

Kihunyó csillagfények,
az égi óceánba süllyedve,
az árnyak osonó csendjében
Arany gondolatok az álmokban,
emlékezet a Hold ölelésében
Az elköszönő éjszakai homály,
a hajnallal megnyíló égbolt,
a Nap kitáguló arany szeme,
harmattól ittas mezők, kertek,
égi húrokon zengő madárének
Felcsendül a világ hangja,
fellebbenő titkok fátyla
Ahol nemrég a csend pihent,
a távoli fény ma is útra kel

Csodát termő szeretet



Csodát termő szeretet 

Tudod arra gondoltam,
hogy a világon dolgok vannak,
amik üdítően színessé,
virágoskertté teszik az életet,
de, ha magának az ember
olyan csodát nem talál,
mintha kietlen tájon araszolna...
a zene maga a csoda,
képes megszépíteni
a leggöröngyösebb utat,
de csak annak,
akinek van hozzá füle,
és ami a legfontosabb,
van hozzá elég szeretete,
anélkül, a zene
önmagában
nem képes csodára...
boldogságot adhatnak
a színek a festőnek,
de ha szeretve nincsenek,
szeretet nélkül
a színek is tehetetlenek,
semmit nem jelentenek...
kinek a zene színesít az útját,
kinek a színek jelentik a zenét,
de talán a legfontosabb,
hogy ott legyen a szeretet,
fel, akár a zene, akár a színek ébresztik:
ha az igaz szeretet az emberben
benne van,
ha van hozzá füle, ha van hozzá szeme,
és legfőképp, ha hozzá szíve van,
akkor az útja nem lehet sivatag,
mert talán az életet
nem a zene,
nem a színek, és nem is
a másik ember teszi virágossá,
hanem maga a csodás,
a csodát termő szeretet.

2015. április 18.

Az álmok útján - A szeretet ölelésében



Az álmok útján – A szeretet ölelésében ...

„Az álmok: a nappal megélt dolgok folytatása és a másnap az álmok továbbélése.” Neszek, pillanatok a végtelen térben.
Szemünkre az éjszaka álmot hint. Másik világban járunk – a végtelenben. Csend van és titokzatosság.
A rémségek az álomvilágban is elkísérnek. Fekszünk mozdulatlanul, vagy béklyóba kötözve dobáljuk magunkat, hogy megszabadulhassunk kötelékeinktől.
Sötét bársonypalást a horizont, s az éjszakai fények útra kelnek, majd táncra perdülnek. Apró csillagok sziporkáznak, s csipkés felhőfoszlányok közül, felhőgerinceken át a Hold ezüst leplet terít udvarára.
Álmunkban újjászületünk. A simogató pillanatok szárnyalásában élünk. Állunk a végtelen óceán partján. Lábunkat nyaldossák a hullámok.
Álmaink lovára pattanunk, száguldva vagy lassan poroszkálva járjuk világunkat. Csillagúton kanyargunk, tündérek érintik arcunkat. Megfogjuk a csillagokat és a Hold teraszán kávézunk, poharazunk az égi nektárokból. Halk melódiák ringatnak szelíden, úsznak velünk a lágy dallamok. Öntudatlan álom karol át bennünket, lágy selyemtakaróként borul ránk, s felhők között repülünk tova. Hallgatjuk a suttogó szél meséit, átéljük a csodákat, a káprázatokat.
Az álom mosolyt csal szánk sarkába, vagy könnyeket csal szemünkbe, könnyekbe bújtatott emlékekkel. Arcok emlékei homályosulnak előttünk. Elmosódnak, majd újra élesednek. Mégis talán az álom az, amelyben reálisabban lépkedünk sorsunk útján – egy másik világban.
Szemünkben kérdések sora, de félünk a válaszoktól, vagy már nem is kapunk választ.
Szemünk redői lassan felnyílnak, hogy köszöntsék az ébredő Napot, a világ ütemes dobbanását – a szeretet ölelésében.

A barátság ...

A barátság ...


A napsugár szökell



A napsugár szökell

A napsugár szökell,
Lombok közt vidáman jár-kel
Játszogat a szellővel,
Kergetőzik, incselkedik a felhőkkel.

Szellemként vándorol a horizonton
A szerető szívek mélyére hatol
Lágyan simogatja a lelkeket
A nincsteleneknek ad kincseket

A lélek többlete



A lélek többlete

Tudod arra gondoltam,
hogy semmi nem felesleges,
semmi nem megy kárba,
hogy ami a Földből való,
az nem lehet utálatos,
használja jól,
vagy akár rosszul az ember,
mindenképp odakerül vissza,
élet teremtésére
új lehetőséget kapva...
odakerül a gondolat,
amelyik a földhöz ragadt,
csak az égből való az,
ami életképes önmagában,
az a felszínen marad,
hogy egyszer kicsírázzon,
virágba boruljon,
másikakkal beporozva
termést hozzon,
legyen belőle igazság,
hogy aztán a magva
a szél szárnyán
gördüljön tovább:
ami az égből való,
az nem kerülhet a Föld alá,
neki a küldetése más...
és talán,
az itt megszerzett szeretet
a léleknek a többlete,
földi létének
kizárólagos haszna,
az űrt azzal festi színesre:
érkezik üres zsebbel,
és el gazdagon megy,
kincset visz magában
a végtelen útjára.


2015. április 17.

2015. április 16., csütörtök

Gyertyafény; - Gyertyafény mögött



Gyertyafény

Szeretem a gyertyafényt. A gyertya melegségét, a fény ölelését.
Nekem minden ünnep igazán a gyertyalánggal ünnep.
Gyertyafény mellett ülök csendesen. Halk dallamok ölelnek, a fény sejtelmesen lebeg, szememben szikrák villannak. Táncoló árnyak a lobbanó gyertyafényben. Lágy, csodás világ mindez a szívemben. Rám törnek az érzések, a hiány érzése. Kegyetlenül belém mar. Viaszkönnyeket sírnak a gyertyák. Előttem szerelmes pillantásod, szemed ragyogó fénye, karod ölelése, kezed simogató érintése. Fájó, szorító érzés feszít. Szememből könnycseppek gurulnak arcomon – forrón égetve. Beszél a szemed. Könnyes, aranyló, csillogó fénye, bársony mosolyod elűzi szívemből a bánatot, a bennem zokogó pillanatokat. Lágyan ringat a csend, szívem mély szeretettel gondol Rád.
Nagyon-nagyon hiányzol.

Örök értékek



Örök értékek 

Tudod arra gondoltam,
hogy az új, a különleges divat
először megbotránkozást kelt,
azután szépen lassan
szinte mindenkit bolondjává tesz:
és amit sokan csinálnak,
az válik természetessé egyszer...
minden őrültség,
a lopás is válhat divattá,
kiket először megbotránkoztat,
a másik sikere tesz bátorrá,
és amit tesznek sokan,
az egyszer természetessé válik:
kilóg a sorból az, aki
nem a divat után jár...
de a tempót sokáig
nem lehet bírni,
ha divat a fiatal,
divatjamúlt az öreg...
aki a szerint éli az életét,
az elveszíti az út során
az egyéniségét,
aki kívül marad, az lehet,
hogy magára marad,
de vele marad az egyénisége,
az egyetlen valódi értéke,
ami az út során jó társ.:
mert nem divatcikk,
hogy holnapra
az lesz divatjamúlt,
nem kell attól tartania...
s amiben különbözik,
az teszi igazán szerethetővé
annak a másiknak a számára,
aki már a divatba,
belefáradt
a sok egyformaságba,
aki vágyik
a kiszámíthatóságra,
az örök értékekre.

2015. április 16.

Az ember arra született ...

Az ember arra született ...


Ideális táplálék



Ideális táplálék 

Tudod arra gondoltam,
az anyatejet
túladagolni nem lehet,
hogy az egészséges csecsemő
pont annyit fogyaszt belőle,
amennyire van szüksége...
más, amúgy nélkülözhetetlen táplálék,
ha túladagolva van,
vagy, ha belőle
a szervezet keveset kap,
árthat az embernek,
kell megtalálni a középutat,
hogy se túl,
se ne legyen táplálva alul...
az utazó útja során
nem csak
étellel van táplálva,
vesz magához
kívülről önbizalmat:
mástól...
de van úgy is,
hogy rablók
a meglévőt is elveszik:
baj, ha nincs belőle, de az is,
ha valaki túl van táplálva,
felborul az egészséges háztartás
mindkét esetben...
pont a tökéletes mennyiség kell,
se több, se kevesebb,
amit talán beállítani
egyedül a szeretet képes,
ő megvéd a túlzott,
és a kevéske önbizalom
egészségtelen állapotától:
amit a világ így, vagy úgy elront,
azt megjavítja puszta létével
a másik ideális táplálék,
a valódi szeretet.

2015. április 14.

Út sehová



Út sehová

Szépek a hajnalok. Fény tör át az éjszakán, színekkel festve az égboltot.
Mély álomból ébredünk. Szívünk halk ütemre dobban.
A jó és a rossz valósága az életünkben
*
Hajnali csend. A csillagok búcsúznak az éjben. Álmatlan éjszaka után nyílik a hajnal kapuja. Nappalok és éjszakák fonnak körül. Kinyílik a fény kapuja, a gyötrelmek újra a szívünkben. Láthatatlanokká lesznek az árnyak. Elnyeli a csillagokat, a Holdat. Széttépi az árnyakat. Megjelennek az első fénysávok. Beleszőjük az éjszaka képeibe a nappalainkat. A szívek mélyéről induló érzések. Csend.
*
Szeretem az éjszakák titokzatosságát. Párnámra hajtva fejem merülök az éjszaka nyugalmába, az éjszaka hangjaiba. Emlékek borulnak rám. Egyedül élek, de álmaimban barátok, társak kísérnek. Egyedül lépkedek utamon, mely a végtelenbe vezet. Ébren vagyok – már nagyon távol tőled. Nélküled.
Éjszaka. Csillagok, telihold és ismét rád gondolok. Becsukódom. Szorongás, szomorúság bennem – és emlékezem.
Sokszor állsz előttem a csillagok fényében. Régen elmúlt éjfél. Messze kerül az álom. Könnyeim befelé folynak. Az emlékek és a rád gondolás. Álmatlanul vergődöm.
*
Gyönyörű napkelte, ragyogó fények kúsznak a horizontra. Szemembe rajzolódnak a színek, dallamok. Az éjszakában minden rám települ. Körülölel a hajnallal a Nap. Gyengül a lelkem, botladozom ösvényemen. Szólít a reggel. Illatok szállnak, fény özönlik ránk és mosolyt fest szám sarkába.
Bocsáss meg, hogy még élek.

A valódi "én" ...



A valódi "én" ...

Tudod arra gondoltam,
még az amúgy rossz gyermek is,
(ha szeretne nagyon valamit)
képes mutatkozni jónak,
igaz, csak ideig óráig,
a jómutatásra
csak addig képes, amíg
a vágyott tárgy
az övé nem lesz...
s amikor az ember felnőtté válik,
már hosszabb időre is tudja
valódi önmagát elrejteni,
ha az rejtegetni valóan rusnya,
(a mestert a gyakorlat teszi)
ha szimpátiát, szeretetet akar
vetés nélkül aratni...
de örökre nem lehet viselkedni,
ha egyszer a képmutató
a vágyott kincset megszerzi,
azt sajátjának könyveli,
az már kipipálva.
akkor már képmutatásra
nincsen szükség,
mintha egy szelep kinyílna,
kiáramlik a valódi "én",
ami a szeretetet,
a bizalmat megfojtja:
mikor már azt hiszi,
övé a vágyott játék,
a szeretet örökre sajátja,
vele azt tehet, amit akar,
bíznak benne feltétlen:
pedig a bizalmat,
a szeretetet sokszor
könnyebb elveszíteni,
mint megszerezni.

2015. április 13.

Gyöngyöt álmodva ...



Gyöngyöt álmodva ...

A gyerekkor emlékei
szívemben élnek,
ragyognak az alkonyban
szüleim szemeiben,
fények sugaraiban,
gyöngyöt álmodva
a végtelenbe gurulva

Buksi



Buksi

Májusban költözött Pestről Pest környéki városba a család. Városból kicsit vidékre, panelból kertes házba. Tele tervekkel, nem mindig egyformákkal, például az is nehezen jött közös nevezőre, legyen kutya, vagy ne legyen. Megoldotta a vitást kérdést a "kutya", mert hogy sokáig az volt csak a titulusa. Először, mert idegen volt. Ahogy az új otthonba beköltöztek, kerítés nem lévén, ott kaparászta az ajtót, egy hófehér kutyuska. Azt gondolták, valamelyik szomszédé, a szomszédok pedig, hogy kutyával érkezett az új lakó. Hiába küldték, a kutya el nem ment, hát adtak neki kenyeret tejbe áztatva. Akkor kiderült, hogy szegény éhes iszonyatosan, talán napok, vagy hetek is teltek el azóta, hogy étel volt a szájában. Mit is tehettek volna mást, etették az idegen állatot, gondolva, majd csak előkerül a gazdája. Csöndes kutya volt, hang nem hagyta el a száját, de csak egy pár napig. Ahogy kezdett otthon lenni, kezdte a házat hangos ugatással őrizni. Kerítés nem lévén, időnként elment intézni a saját dolgait, de rendre visszatért mindig. Gazdát választott magának, és ahogy ő kitette a lábát az ajtón, mint az árnyék, ment utána. Ott várta a közért előtt, de a buszra felszállt, úgy kellett őt lelökdösni. Neve még nem volt: csak egy kutya volt. Új lakás, sok új intézni valóval, gyalog a "gazda", nyomában a kutyával. Fel az emeletre a vízművekhez, be az irodába: a kutya mindig a nyomában. Egyszer egy ilyen ügyintézés alkalmával egy férfiember a kutya borzos fejét kedvesen megsimogatta. Ő pedig hagyta, figyelve közben választott gazdáját, aki esküdni mert volna rá: a szeme azt mondja, látod, így kell ezt csinálni. De mikor megkérdezték, még mindig azt felelte, hogy nem, nem az övé a kutya. Amikor az egyik ott dolgozó hölgy odaszólt a kolléganőjének, vigye haza, olyan aranyos, és ő úgyis ilyen kutyák tenyésztésével foglalkozik. Akkor a gazdának, aki nem is akart az lenni, erősen, ijedten megdobogott a szíve, és mondta: de igen, hozzám tartozik. Attól kezdve volt izgalom, ha elment, volt izgalom a buszon, vajon hazatalál-e, mi lesz, ha egyszer elveszik? Még mindig ő volt a "kutya", de már csak azért, mert valami hozzá illő nevet kerestek neki. Valami különlegeset. a "különleges" nevet akkor kapta meg, mikor az orvosnál hirtelen jött a kérdés: hogy hívják. Ott hirtelen a "Buksi" név jött elő, ami ugyan nem valami különleges, de illett hozzá nagyon. Jó kutya volt, egészen különleges, és idővel olyan mosolygós képe lett. Szót ugyan nem fogadott, de rosszat sem csinált, ő egy szabad madár volt. Ha menni akart, ment akkor is, amikor már kerítés is volt, keresztül rágva magát mindenen. Nem bántott ő senkit, evés közben is arrébb állt, ha a szomszéd macska közeledett, épp hogy nem jó étvágyat kívánt. (vagy lehet, hogy azt is?) Viszont a veszekedő macskákat határozottan szétkergette. Mindenki szerette, hamarosan a környék az ő kölykeivel volt tele, a gazdák büszkén mutogatták a rá alig hasonlító kicsiket, ők is az az aranyos kis Buksiéi. Aztán egy hideg télen elkezdett nagyon, és egyre jobban köhögni a gondos ápolás ellenére se múlott a köhögés. Mikorra az orvos megállapította, nem megfázás, szívbaj, addigra már nem lehetett segíteni rajta. Jártányi ereje se volt, de a farkát mindig megcsóválta, (egyre erőtlenebbül) rendületlenül, ha a fogadott családjának egy-egy tagját meglátta. Mikor már mozdulatnyi ereje se volt, bekerült egy nagy ruháskosárba, ott próbálták etetni, itatni, kevés sikerrel. aztán jöttek az utolsó órák: választott gazdája ott ült mellette, simogatta, de mikor már úgy látta, alig lélegzik, átült a kosár másik végére, (fejétől a lábához) nehogy véletlen zavarja. Akkor Buksi minden erejét összeszedve átdobta magát a másik oldalra, lába helyére helyezve a fejét, jelezve, nem zavarja, inkább nagyon is jó neki a simogatás. Úgy ment el, simogatva megállás nélkül, végig. Mosolyogva érte a halál. Akkor a gazdáján, aki különben nem könnyen sírós fajta, kitört a zokogás, a Buksiért ontott könnyeket még követte sok, addig bent rekedt. Akkor arra gondolt, hogy mondhatják az okosok, hogy olyankor már nem érez senki semmit, ami elképzelhető, de a simogatást, a szeretetet ott is biztosan megérzik.

Az élet és az álom ...

Az élet és az álom ...


Cicák a bokrokban ...



Cicák a bokrokban ...

A város szélén – egy csendes kis utcában áll egy ház. Kertjében sok bokor, fa és virág van.
A kis madarak vígan csivitelnek, a sűrű bokrok között tücskök zengik víg koncertjüket a nyári estéken. Minden hang él. Darazsak, bogarak zümmögnek. A környező házak felől galambcsapat szárnyal a ragyogó azúrkék ég felé. Ezüst szárnyaikon ragyog a napsugár.
Mirrmurr három cicakölykével él a ház udvarán.
Zsömike, - Hamvaska és a kis csetlő-botló Mosolyka. Azért lett a neve ennek a fekete, -fehér-szürkés foltos kis cicának, mert bájos kis pofija olyan, mintha mosolyogva szemlélné a világot. Mosolyka a legkisebb az alomban. Eleinte úgy tűnt, nem is életképes a cica. Azután ő is fejlődött. Első sétáit az ajtó bal oldalán álló csatornáig tette meg. Ott bujkált, ott játszadozott. Ő volt az, aki a legkisebb lévén meg tudott fordulni a kifolyócsőben, míg testvérei csak tolatva tudtak kijönni, ha egyszer bemásztak. Mirrmurr többször rámorrant csemetéire, hogy jól viselkedjenek. A következő útjuk már a pár méterre álló kerti asztalig történt. Ott kergetőztek a lábainál, felmászva, nagyokat huppanva vissza a földre.
Azután első hosszabb sétájuk a tiszabokor dzsungelébe vitt. Szuszi kutyus tisztes távolból figyelte a cicák játékosságát, olykor megfontoltan mordult egyet, ha túl messzire merészkedtek. Nagy boxmeccseket vívtak egymással. Rágták egymás fülét, mamájuk farkán ringtak. Hemperegtek, - napoztatták hasacskáikat és kotortak menedékbe riadalmukban a lezúduló nyári eső elől. Az alkonnyal elindultak puha kis ágyukba, hogy mikorra estapó megérkezik, meleg fészkükbe bújjanak össze mamájukkal.
Ahogy nőttek, egyre tovább merészkedtek. Olykor már felderítő útjukat járták az éjszakában, de a hűvös elől a jó testvérek összebújtak egymást melengetve és így folytatva álomországba útjaikat. Az augusztus sok esőt, hűvöset hozott. Mirrmurr mindenre megtanította kicsinyeit. Nem csak egymást, de már magukat is ügyesen tisztán tartották, mosdatták. Megtanultak enni, inni. Első ivásukkor a csöpp, pelyhes cicák nyakig vizesek lettek. Etetéskor táljukat teljes egészében elfoglalták.  Időnként még odabújtak mamájukhoz egy kis mamatejre, de Mirrmurr ezt egyre kevesebbszer engedte.
Felnőttek a nem régen még csetlő botló, esetlen kis kölykök. Új gazdákat kerestek számukra.
Utolsó estéjüket töltötték együtt közösen. Enyhe, csillagos este volt. Tücsökszerenád zengett a kerten át. Szellő futkosott a bokrok között. A három cica fülelve hallgatta a neszeket, a számukra gyönyörű, vagy félelmetes muzsikát. Egyre mélyebbeket pislogva, - ásítozva indultak pihenőre.
Az új napra ébredve Zsömi és Hamvaska elindult új életük felé, új gazdáik megismerésére. A háznál Mirrmurr és Mosolyka élik játékos napjaikat.

Állsz az életed felett



Állsz az életed felett

Sűrű páratakaró köröttünk.
Fakó, homályos szürkeség
lebeg az alvó táj felett.
A folyóparton kavics pereg.
messziről hallani a morajló vizet,
a csónakok csendesen megpihennek.
Fűzfalombok hajolnak a vízre,
ágaik közt suttogva oson a szél.
Szívedben kételyek sorakoznak.
Ködpermet száll arcodra,
merengve állsz életed felett.
Hallgatod a csivitelő madarakat,
dalaik lelkedbe mélyülnek.
Arcodon könnyeid végigfolynak,
az emlékek fájóan beléd marnak.
Szemed előtt újra végigfutnak,
mély magányodban átkarolnak

Az a teljes év ...




Az a teljes év ...

Tavasz, nyár, ősz, tél,
az a teljes év:
a kezdet, a csodás,
hogy a fagyos hidegből
átsétál az éltető,
a gyönyörű tavaszba...
ha olyankor történik baj,
ha a fák már rügyeznek,
és az idő mégsem kedvez,
ha meleg helyett újra
érkezik a fagy,
a kár pótolhatatlan:
nem terem a nyár olyankor,
ősszel nincs mit szüretelni,
télre üresek maradnak a polcok...
mert a kezdet rossz volt,
raktározni sincs mit:
az év nem képes újjászületni,
nem tudja útközben
az életet elölről kezdeni:
ha egyszer a tavasz pocsék,
szűkős lesz az egész...
a teljes emberi életnek is
megvan a négy szakasza,
a tavasza,
a nyara, és az utolsó,
a hideg tele,
s ha fagyos a kezdet,
az könnyen rányomja a bélyegét az egészre,
nincs mit félrerakni,
nem lehet élni abból
majd a hideg napokon...
de Isten úgy akarja,
hogy a kedves teremtményének
több lehetősége legyen, legyen módja
a szeretet kiteljesedése által
az újjászületésre,
vele a tavaszi kár helyrehozható,
kezdődhet akár egy új élet,
akkor a télre se marad
kiüresedett lélekkel
az ember magára.

2015. április 10.

Az emlék hozzád köt



Az emlék hozzád köt

Aranyporral hinti be a fény a horizontot
– a hajnal gyönyörűségével.
Arcomon végigfutó könnyek.
Minden ajándék – szétfoszló életemben.
Az emlékek hozzád kötnek,
lelkem szárnyal feléd.
A csillagaim vezérelnek,
de már nem tudlak megérinteni.

Érzék, érzés ...



Érzék, érzés ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy az érzékei, az érzései
sokszor becsapják az embert:
hideget érez a melegben,
s ha éhes nagyon,
a rosszat is ízesnek érzi,
az idő áll meg máskor,
pontosan úgy tűnik...
és van úgy,
hogy szeretetnek hiszi
azt, ami benne fellángol,
ami azt meg se közelíti,
ha romantikára vágyik,
és romantikát kap,
a szíve máris
hevesen dobban,
egy lassú tánc,
egy szerelmetes zene
álnokul becsapni képes:
sok dolog van, ami csak
hasonlít a szeretethez,
pedig az ember úgy érzi,
de mégsem az...
nehéz eldönteni,
mikor szeret az ember
a valóságban, mikor van
rózsaszín álomvilágban:
hogy nem alszik, nem álmodik,
azt (talán) biztosan, egyedül
az a fájdalom jelzi,
ami a lélekben maró kínnal
akkor jelentkezik,
amikor az élet kegyetlen viharában
megüti magát az a másik.


2015. április 9.