Az élet ...

Az élet ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az élet a gyermekeit
nem egyformán neveli,
az egyiket
minden jóval elhalmozza,
szinte elkényezteti,
mintegy tanítva arra,
hogy nagyon jó kapni,
mintha csak
az lenne a célja az életnek...
a másikat másképp faragja,
neki az örömöt nem osztogatja,
s mert számára más nem marad,
talán örül annak, hogy ő adhat:
az egyik az értelmet
kívülről várja,
míg a másik
önellátóvá válik,
a saját örömét
a saját kiskertjében
megtermeli magának...
talán, egyszer mindkettő eljut
egy végső pontig,
amikor már az élet nem ad semmit,
amikor már bánja az egyik,
hogy mindent csak magának akart,
nincs olyan emlék, olyan cselekedet,
amire visszaemlékezni jó,
amit maga mögött hagyott
az egy önző élet volt...
a másik talán
elgondolkodik csendesen,
hogyan is lehetett, hogy vele
ilyen mostohán bánt az élet,
hogy magától semmi jót nem adott,
pedig talán
ő a sikeresebb műve az életnek,
ő, aki nem másra várt,
aki a saját örömét
megtermelte magának.

2013. nov. 15.