Az út végtelen ...
Mint minden napom lassan a hajnalt ébresztgeti. Olvastam:
olvasom Verlaine versét az:
„Érzelmes séta”-t, és elgondolkodom: nemrég még így éreztem:
ültem a tópartomon, a lemenő nap fényében figyeltem a tavirózsákat
/lótuszvirágokat/, a fűzfámat, a nádas közül hangzó békákat, vadkacsákat
hallgattam.
...és ültem ott fájó szívvel – fájó lelki sebeimmel. Nemrég
búcsúztam. Búcsúztam a tótól, az egész szeretett „tündérvilágomtól”. És most
itt van, itt a tél. Nagy, puha fehérség borít mindent – nagy puha fehérség
borítja szívemet is. Borzongok didergek. Nincsenek az éltető elemeim, - a
szívemben az irántad érzett szeretetem melenget, és olyan jó Rád gondolni.
Titkok! Érzelmek – szeretet. És az út. Az útnak még nincs vége. Megyünk tovább,
mert mindig kapunk egy gondolatot, - szépséget, - érzést, amiért érdemes, újra
érdemes egymást keresni. De tudni kell – az útnak soha nem lehet vége, - mert
az út végtelen. Végtelen – ami tele van titokkal, - titokzatossággal, gyűlölettel,
- bántalmakkal, de mindig ott van az érzés. Minden mögött az érzés, - a
szeretet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése