Megszomjazva

Megszomjazva

Tudod arra gondoltam,
emberekkel, fákkal,
körülvéve virágokkal,
megszomjazva
ihatni hűs patak vizéből,
egyedül se kibírhatatlan,
de ugyanaz a sivatagban,
egy korty vízre szomjazva,
az az őrjítő magány maga:
olyankor elveszíti az ember
a józan ítélőképességét,
egy jó szóért, egy mosolyért,
egy korty vízért mindent odaadna...
a magány, a kibírhatatlan,
a csillapítatlan szomjúság
teszi az embert megalkuvóvá,
a piszkos víz is mennyei italnak,
az üres szó mennyei szózatnak tűnik,
amik csak rontanak a helyzeten,
csak az elviselhetetlenséget mélyítik tovább,
és nem a sivatag, nem a szó, senki nem hibás,
a baj okozója egyedül a mérhetetlen magány,
a csillapítatlan szomjúság,
amin csak friss forrás,
a lélekből jövő szó,
a valódi tiszta víz,
a valódi szeretet segíthet...
anélkül az ember
ész nélkül bolyonghat
sokszor látva délíbábot,
vetődve ide-oda
az egyre mélyülő
a kilátástalanságban.

2013. december 18.