Kétféle ember

Kétféle ember 

Tudod arra gondoltam,
hogy kétféle ember van,
az egyik a hitetlen,
aki csalódott már mindenben,
akit csalódás többé nem érhet...
és van a hívő, aki kezdő,
aki számára még maradt,
még minden el nem veszett,
ő még keveset tud a világról,
még nem ábrándult ki mindenből,
őt még rengeteg csalódás várja,
mielőtt végleg feladja,
mielőtt lemond
az emberbe vetett hitéről,
mert megtapasztalta,
hogy képmutató, önző,
megalkúvó, gyáva,
és lemond a hitéről,
a soha nem látott,
csodát soha nem mutató,
magát a világ szeme elől
jól elrejtő,
képzeletben élő Istenről...
akkor már
nem lesz több csalódás:
az ember hisz, de csak
a sok rossz tapasztalatnak,
s a levonható tanulságnak,
hogy hinni nem érdemes
se embert, se Istent...
a látatlanban hívő hite
valójában
született mese a fejben,
s mert az ember
nem tévedhetetlen,
miért is ne lenne tévedés
a légből kapott, alaptalan,
fantázia szülte
gyenge lábon járó hite,
minek alakja az elképzelt,
sose se látott Isten,
és a képzelet szülte,
nincs is olyan ember....
Isten, ha létezik,
talán több annál sokkal,
hogy lehessen elképzelni:
ismeretlen kategória,
de talán,
aki egyszer vele találkozik,
az találkozik a csodával,
abban egyértelműn
fel lehet ismerni,
az ember a csodát magán érzi,
nem lehet úgy benne nem hinni...
a hitetlenből valódi hívő lesz,
ha szembetalálkozik Istennel,
a valódival, az emberrel,
a csodával, kiben benne van
az Isteni szeretet,
akiben hinni lehet, hinni kell,
másképp nem lehet.

2013. dec.7.