A közös otthon
Tudod arra gondoltam,
az ember sok mindenre
vágyik,
ha nem is könnyű
mindig,
ha a beteljesülés
sokszor nem is sikerül,
azért méretezve a
határai
az e világhoz vannak,
emberméretűek a
vágyai,
de van közöttük egy,
egy olyan kívánság,
egy nehezen
legyűrhető vágy,
(ilyen lehet a víznek
az óhaja,
mielőtt lenne
forrássá)
hogy önmagát
megmutassa,
nem az alkotását,
hanem kendőzetlenül
saját magát,
nem pirulva,
szégyenkezve,
mint ki mást terhel
feleslegesen,
folyton bocsánatot
kérve…
egyszerű, és mégis
milyen nehéz,
az a figyelem nem
szívesség,
hanem szívből jövő
érdeklődés,
(aki nem kíváncsi,
arról úgyis
visszapattan)
az embernek azt kell
érezni,
nagyon fontos a
másiknak,
kíváncsi arra,
arra a kevésre,
amit magából mutatni
tud,
(vagy ki tudja, a
forrás se tudja,
mi jön még mögötte)
nem úgy általában,
hanem őrá,
annyira, mint amit
Isten
az ő számára
teremtett,
a lélek szeretne
megnyílni
és összeolvadni,
a lélek, aki úgy él
sokáig,
mint ki egyedül van
nagy lakásban,
beengedni azt akarja,
csak azt tudja,
(erőltetni senkit nem
akar,
az a szép benne,
hogy nem is lehet,
értelmetlen is lenne)
akivel a közös otthon
valóban otthon.
2010.06.11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése