Wass Albert
Mese az erdőről
„Menj bátran, minél
mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy
megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez.
Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a
szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak
már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb
ruháikat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan, puha illatlabdákkal. Minden
olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében.
Csak mégy és arra
gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak.
A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és
minden.
És ahogy mégy,
céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét.
Nem tudod, hogy ez
az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy
csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az
angyalok észrevétlenül mellé lépnek, és kincseikkel töltik meg a szívedet. A
legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet
és a Békesség.
Egy nagy, csillogó
felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipából, és jóságosan
alámosolyog.
Ha visszatérsz újra
az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő emberek közé, és ha gonoszak hozzád,
te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt és az
élet legnehezebb napjaiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor
sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.”
/Erdők könyve/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése