Végtelen örömtánc

Végtelen örömtánc

Tudod arra gondoltam,
ha egyfajta állat sokasága
van egy csoportban,
ránézésre mindegyik egyforma,
de időnként kiválik közülük egy-egy,
aki, mintegy önmagát kínálva
mutatja meg csodás dalát,
vagy épp hatalmas erejét,
esetleg pompás színeivel
megtámogatva magát
próbál szerezni párt…
de vajon,
aki a csodát tapasztalva,
őt magának választja,
tudja-e, hogy amit látott,
amit hallott az csupán a násztánc,
ami után jönnek a dolgos hétköznapok,
és amikor a másik
legközelebb magát kelleti,
akkor ő már búcsút mondhat neki,
azt már más kedvéért teszi,
neki már csak olyan szürke marad,
mint az összes többi…
és valahogy így az ember is,
tömegben egyforma,
de időnként belőle egy-egy kilép,
és megmutatja,
milyen különleges attrakcióra képes,
eljárja a csábítás varázslatos táncát:
marad magára, aki nem úgy tesz…
de csak addig táncol,
amíg a célhoz el nem ér,
tovább se ereje, se kedve…
így van ez a természetben,
nem kivétel az ember,
tömegben szürke,
pompás magát kelletve,
hogy aztán visszaöltözzön
újra a szürkébe…
de talán van úgy, hogy ketten
egymást szeretik meg,
a táncost és nem a táncot,
az énekest és nem az éneket,
ami egy különleges dolog,
akkor talán a lélek perdül táncra,
ami egy végtelen örömtánc,
attól színes marad a szín,
soha nem lehet megunni.

2013. április 17.