Mert nem merjük levenni az álarcokat ...

Mert nem merjük levenni az álarcokat …

„A csillagos ég alatt értjük meg kissé a misztériumokat.”

„Csak a tér-idő végtelenje felelhet”

Felhők lógnak az égről. Nedves cseppekkel telítődik minden. A szél beléjük kap, sodródnak az égbolton. Hová viszik a felhőket? Hová lettek a napsugarak?

Elgondolkodom.

Ha nézhetem a felhőket, a Napot, a Holdat, a csillagokat ,  megnyugszom. Sok-sok minden titok marad, de nagyon sok mindent megértek belőle. Nekem a felhők élete egy olyan világ, mint a tavam. Egy tündérvilág.

Olvasom a versedet:  szép,  tetszik. Eszembe juttatja, amikor álltam a kertben  és figyeltem a robogó felhőket. Eszembe juttatja azokat az estéket, amikor a lemenő nap gyönyörűre színezte a szálló felhőket. Lehetett álmodozni, történeteket kitalálni, meséket szőni köréjük, figyelni alakjukat.

A felhők:  lehet szeretni, gyűlölni, írni róluk, vagy semlegesen fogadni őket.

Azt írod:

„Bennem is hasonló pillanatban született meg – egy kis mellékíz is belekerült – az emberi önkényről, beképzelésekről, talán hálátlanságról is, de ez rejtett, próbáltam őket, a felhőket lefesteni, igazi lényükben.”

   Igen, a felhők: élik az életüket, és bár lehet, „önkényesek”, de bizony, sokszor jobbak, mint az emberek. Én jól érzem, hogy a versed igazán nem is csak a felhőkről, vagyis nem is a felhőkről szól, hanem az „emberekről”, a sok-sok rossz tulajdonsággal felruházott emberekről. Mert mi – emberek – hányszor vagyunk úgy, hogy nem merjük kimondani, amit szeretnénk. Pedig mennyi szenvedés, mennyi félreértés  helyére kerülne. Mikor azt hisszük, érti  akinek a szavainkat szánjuk.  Megérti, hogy neki, hogy hozzá szólunk. Mikor olyan támadások érnek, hogy lépni nem merünk,  pedig majd beleszakad a szívünk, hogy nyíltan kiírhassuk,  amit szeretnénk a világba kiáltani: hogy mennyire hiányzik nekünk, hogy - hogy szeretnénk úgy, ahogy van. Úgy , amilyen. Mert nem merjük levenni az álarcokat, már félünk minden mozdulattól, és minden pillanattól. S addig, míg visszahúzódunk a csigaházunkba, - és  a másiktól várjuk, hogy végre lépjen,  már nem merjük szemtől-szembe kimondani és tisztázni a kimondandókat. Addig csak szenvedünk és mindenben a rosszat látjuk.

Amikor elmegyünk az olyan apró, de szép dolgok mellett, mint a napsugarak játéka a felhők között, vagy a felhők mélységei, játékossága mellett. Amikor nem tudunk álmodozni az elúszó felhőkben,  az alakjukban meséket szőni,  amikor nem tudunk a felhők útján üzenni és a gondolatainkat, az érzéseinket átadni - és a „mellékízeket” és hálátlanságot érezzük, akkor az életünk is olyan, mint a vonuló felhők.

   Akkor nézzünk fel a felhős égre és meglátjuk a felhőket, igazi valóságukban, viharosan, önkényesen, csalva és csalatva, - hálátlanul.

S egy kicsit álmodozzunk,  megtalálva a gyönyörűségeket a felhőkben.

A lelkünk, az emlékeink, a szeretetünk és a felhők ÖRÖKÖK!!!

Gondolatok – Newyear – Felhők című versére.