Először tele vagyunk szeretettel ...
Tudod, arra
gondoltam,
hogy a legelején még
tele van az ember
szeretettel,
az egész világot
magához ölelné,
de mert a világ nem
akar visszaölelni,
s mert magáról az
ölelő karokat lefejti,
az ember magát úgy
érzi,
mint ki egyedül
mosolyog
a sok síró között,
először óvatosan
visszavesz a szeretetből,
de mindig kisebbedik
az ölelni vágyott kör,
végül, mikor teljesen
megszűnik,
szépen, lassan,
mint a feleslegessé
vált lomot,
ha nem is a pince
mélyére,
de a szíve hátsó
szobájába temeti,
szegény ember nem
tudja,
vele önmagát temeti,
hogy beállt az élő
holtak közé,
hogy a szeretetlen
élet nem valódi élet,
nélküle vagy közömbös
lesz,
vagy, ami annál
sokkal rosszabb,
rettenetesen irigy
lesz az ember,
a kínt már nem a szeretet
fogja okozni,
ami azért a
legnagyobb fájdalom mellé,
a legnagyobb
boldogságot is megadja,
hanem az irigység,
irigység mindenért,
ami kicsit is
csillog, és ami a másé,
de legfőképpen a
szeretetért,
szeretet nélkül olyan
csak az ember,
mint a szívtelen báb,
olyan báb, aki ugyan
érez,
de mindig csak a
rosszat érzi meg,
az együttérzést nem
ismeri,
nem ismeri az örömöt
a mások öröméért,
és nem ismeri az
együtt érző fájdalmat se,
de akiben él a
szeretet,
az soha, senkire se
lehet irigy,
soha nem örvendhet a más
kárának,
ő már mindent elért,
ami a világon
elérhető,
ami neki van,
értékesebb minden
kincsnél,
aki a lélekben a
leggazdagabb,
annak nem marad már
senki se,
akit irigyelhetne.
2009.febr.06.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése