Ha kezünket kinyújtjuk
…
Szívemet megtörte a
sok gond és a bánat. Nem értem mégsem értem – vajon mit szeret bennem, aki
szeret. Megöregedtem. Az idő rohan, veszettül forog. A régi ifjúság gyors
szárnyakon elrepült. Már másként ver a szívünk. Valamikor fényesebbek voltak a
hajnalok? Erősebben tűzött a déli nap? És mások voltak vajon az esték? És vajon
mások voltak a telek? Nem hiszem – csak
az talán, hogy fiatalabbak voltunk. De még itt vagyunk. Ha kezünket kinyújtjuk,
talán még elérjük az életet. Tegnap még hittem. Hiszen még meg van a szívünk,
még keressük egymást, az emlékeinket illesztgetjük. Még céljaink is vannak itt
e földön, ebben a világban. Még a csillagok újra nekünk is fénylenek. És ha
majd végképp végső ösvényünkre érünk, talán lesz valaki, aki még rólunk is szót
ejt és mesél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése