Az életmese ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az élet,
vagy talán az egész
világ olyan,
mintha egy
különleges,
hol gyönyörűséges,
hol szörnyűséges mese
lenne,
jóval és gonosszal, a
legkisebb fiúval,
kitalálni a világnál
hihetetlenebb mesét
a legnagyobb
fantáziával se lehetne,
de folytatódhatna
úgyis a mese,
hogy az ég madarai
egyszer,
ki tudja miért,
mi történne velük,
de repülni elfelejtenének,
itt totyognának két
lábukon viccesen,
az idő során
szükségtelenné vált szárnyuk nélkül,
szárnytalan,
úgy gondolhatnák,
mert mindenhol azt látnák,
egymástól azt
tanulnák, hogy a madár nem tud,
sohasem tudott a
földtől elrugaszkodni,
de időnként
születnének olyan madarak is,
akik a
tapasztaltakból nem tanulnának,
ők elvágyódnának fel
a magas égbe,
erősebb lenne az
ösztönük,
mint a tudásuk,
de a mese arról is
szólhatna,
hogy mi emberek
mi is ilyen
szárnyaszegettek vagyunk,
akik valaha az egész
világot
a szeretet szárnyán
átrepültük,
de mióta a föld nehéz
ruhájába öltözteti,
azóta nem tud az
ember innen kimozdulni,
talán Júliai is egy
ilyen lány,
aki nem akar a földön
járni,
nem okosabb, és nem
szebb minálunk,
hanem jobban él benne
a múlt emléke,
repülni ösztönösen
szeretne,
a legkülönösebb mesék
talán nem is a földön,
hanem a határtalan,
a végtelen
nagyvilágban születnek.
2010. febr. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése