Zsuzsika és a
szomorúfűz
Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy mosolygós szemű, szőke hajú, vidám kisleány.
Alig volt öt éves, de
kedvességével mosolyt csalogatott a legkomorabb arcokon is.
Még a nap is szebben
sütött ott, ahol Zsuzsi (mert így hívták) járt, a madarak is vidámabban
fütyörésztek. De még szegény beteg nagymamája is elfelejtkezett a fájós
lábáról. (pedig igencsak fájt neki)
Mondta is, sokszor
könnyezve, hogy amikor ez a pici gyerek megjelenik, vele a boldogság érkezik.
Hallotta ezt Zsuzska, és úgy érezte, van feladata a világban, mást se kell
tennie, elég csak örökké játszania.
Egyszer a tóparton
járt nagyobb testvérével, szaladgáltak, nevetgéltek, mikor meglátott egy fát.
Érdekes volt az a fa, az ágai épp a földig értek.
Megkérdezte a
testvérét (aki már nagy volt, és mindent tudott) mi a neve ennek a fának?
Kiderült, hogy a fa
neve szomorúfűz, és tényleg, a nevéhez hűen szomorúnak tűnt.
Attól kezdve
elkezdett vágyakozni a tópartra, mert bizony kívánkozott a fához.
Hogy is ne
kívánkozott volna, amikor mindenki azt mondta róla, hogy ahol ő van, a
boldogság megterem. Mentek is, hol a testvérével, hol a szüleivel, vagy
mindnyájan együtt a fához, aki valahogy egyre szebb lett, talán a sok eső is
segített, de tény, hogy vidámabbnak nézett ki.
Persze Zsuzsi boldog
volt, és barátjának kezdte érezni a fát, úgy gondolta, most már biztosan csak a
neve szomorú, hiszen már nincsen egyedül.
Így ment ez addig,
míg egyszer beteg lett, és nem tudta többé a barátját látogatni.
A gyógyulását az
orvos szerint még az is hátráltatta, hogy elveszítette a régi derűs kedvét.
Szomorú volt, hogy is
ne lett volna szomorú, mikor tudta, a tó partján árván búsul a barátja.
És valóban, aki arra
járt azt látta, hogy a szomorúfűz mintha sokkal szomorúbb lenne, mint volt
annak előtte.
Egyszer, mikor szebb
volt az idő, nem volt se túl meleg, az eső se esett, fázni se lehetett, az
orvos tanácsára kimentek Zsuzsival a szülei a tópartra.
A kicsi lány
odaszaladt a fához, (hiába intették, hogy még kimelegszik, nem szabad betegen
rohangálni) megölelte, duruzsolt valamit a láthatatlan fülibe.
Hallani a fa biztosan
hallotta, mert mintha a jó öreg megfiatalodott volna.
Utána már ment a
gyógyulás is gyorsan, talán a fa visszaadta, amit Zsuzsitól kapott,
aki azóta is
szorgalmasan, szeretettel látogatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése