A fűzfa
A felhők esővel
fenyegettek. Mostani hangulatában vágyott az esőre, viharra, - pedig máskor
félve figyelte. Az ablakokat rázta a szél, vadul belekapva a felhőkbe. Az
égbolt komoran, - lihegve reszketett. Hirtelen borította be az eget a villámlás
– a kert fáit megvilágítva, a tó tükrén csillogva. Megvillant, - kinyílt
rémülten, s morcosan visszhangzott. Lilás-kék fények cikáztak sűrűn. Dübörgő
mennydörgés rázta meg szinte az egész házat és ömleni kezdett az eső. Fantasztikus
szépség volt ebben a vad erőben. Lélegzetelállító és félelmetes is egyben.
Szívét, lelkét körüllengte a vihar utánozhatatlan illata. Feljajdult minden,
amikor a villám lecsapott.
Az emlékezés az
érzéseit magával ragadta. Rátört a rémület – visszagondolva arra a viharra.
Tekintete elhomályosodott.
*
Szerették ezt a
környéket, a hangulatos tájat, a tavat. Azért is teremtették meg itt az
otthonukat. Élvezték minden évszak hangulatát, a természet adta szépségeket. A
part és a víz élővilágát, a madarakat, a víz illatát, a napsugarak játékát, a
naplementéket, a hajnalok színorgiáját, az éjszakák titokzatosságát, de még a
zúzmarás, hókristályos teleket is.
A tó túlsó partján –
a vízbe hajolva több évtizedes fehér fűz állt. Az évek múlásával egyes ága már
nem hajtott ki, de zömében dús hajkorona borította a megújuláskor. Sok időt
töltöttek árnyas lombjai alatt. Hallgatták síró dallamát, amikor a szél
belekapott lombzuhatagába. Párjának kedvenc témája volt a fűz lerajzolása. Sok
képe tanúskodott a tóról, a fűzfáról.
Azon a napon hirtelen tört ki a vihar. Sistergett,
csattogott az égbolt. A tavon lángoló fények cikáztak. A nádas adott menedéket
a madaraknak, az apró kis állatoknak. A szél vadul süvített, a moraj egyre
erősebbé vált, jajgattak, sírtak a fák, egymást védve a vad szélben. Kata
óriási csattanásra riadt. Rémülten ugrott ki ágyából és szaladt az ablakhoz. A
szépséges fűz, mint a fáklya, úgy lángolt. Könnyes szemmel, fájó szívvel nézte
a pusztulást.
A vihar elvonultával
kiderült a horizont, a napfény elárasztotta az égboltot. Csak a fa
elüszkösödött csonkja meredt magányosan a parton. Vijjogó madarak siratták
barátjukat.
*
A következő évben
ugyan a facsonkból új hajtások keltek életre, de a fűz emlékére kertjük végébe
– a tópartra – ültették azt a kis fát, melyre most rettegve gondolt. Könnyek
szorongatták torkát.
Zaklatott, zavaros
éjszakája volt. Olykor panaszos, síró hangokat hallott álmában.
*
A hajnal fényei lágy
rózsaszínes, lilás, - elmosódott kék szegéllyel keretezték az égboltot. Majd az
ébredő napsugarak arany palettát terítettek a horizontra. Felkelve, ablakát
kitárva élvezte a reggel minden szépségét. Lélegzetelállító volt. Szeme
körbeölelte a kis fát a kertjük végében. Élettől és az esőtől duzzadó ágain
galambok turbékoltak, rigók zengték víg éneküket. Fiatal lombkoronája
hajlongott a reggeli szélben. Kata szíve rejtett mélyéből a szeretet érzése
szárnyalt az új nap felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése