A hegedű és az öreg
vonó
Volt egyszer egy öreg
hegedű és egy öreg vonó, akik véletlen folytán találkoztak, együtt
megszólaltak, és úgy gondolták, hogy jó nekik együtt lenni, jó lenne örökre így
maradni. De az öreg hegedűnek volt már vonója, és a vonónak is hegedűje. De az
élet szigorú rendet rakott, mindenki menjen oda ahol eddig volt. Nem törődött
azzal, hogy két szívet is összetör. Sírtak mind a ketten. Gazdái unták már a
vonó nyafogását, és mérgükben kihajították az ablakon. Kihajították, de pont
annak az ablaknak elibe, ahol a hegedű emlékezett különös szerelmére, és ettől
az emléktől gyönyörű dalra fakadt. A vonó egy ideig hallgatta, fájt neki, hogy
nélküle is megtalálta öreg szerelme a hangját, és bánatában elvonszolta magát a
nagy folyó fölé a hídra. Már majdnem sikerült átdobnia magát a korláton, mikor
megszólította az élet. El akarsz dobni magadtól, pedig mikor üresnek éreztél,
megmutattam neked a legszebb kincsemet a szerelmet, mikor vigasztalanul sírtál,
kedvesed ablaka elé kísértelek, hogy reményt nyerj a hangjából. Te mégis a
hídra jöttél, hogy vízbe ölj, eldobva magadtól mindenféle esélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése