Párizs - az örök fájdalom

Párizs – az örök fájdalom

https://www.youtube.com/watch?v=RysMoNFJuxI

Tudod, Kedvesem  - tartozom egy vallomással.

A fiatalkori vágy nagyon erősen ma is bennem él.
Fáj. Párizs fáj nekem. Azért fáj, mert reménytelen ebben az állapotomban eljutni.

Pedig - emlékszel? - arról álmodoztunk, hogy csendesen ülünk egymás mellett a Szajna parton, hallgatjuk a víz morajlását. Kavicsokat dobálunk a vízbe, és mosolyogva összenézünk, amikor csobban. Álmodozunk. Hallgatjuk az utcákon a francia sanzonokat, - csendes sikátorokban, kis kocsmáknál az utcai zenészeket, vagy lerajzoltatjuk magunkat - egymást átölelve egy utcai művésszel, elhozva örök emlékként a képet hazatértünkkor. Hogy mikor tekintetünk újra rátéved, lelkünk szárnyaljon, végeérhetetlen fonalként kapcsolódjunk egymáshoz. Hogy újra megkérdezhessük egymástól: - "emlékszel? Kedvesem? - emlékszel ott? - emlékszel arra? - és ismét?
Abban a reményben, hogy ezekben az érzésekben új erő törjön magasra, és az életünk új képeit fesse nekünk. Csak kettőnknek.
Hogy a lelkünk összesimuljon, hogy eggyé váljon. ... és talán akkor Párizs sem fog fájni nekem, hisz az emlékek mindig összekötnek lélekszárnyon.