2018. július 7., szombat

Az emlékezés lángja


Az emlékezés lángja

    Sötét árnyakat rajzoló este érkezett. A kert virágai még őrzik a nyarat, de hamarosan tarka
szőnyegként borítja a füvet a lehulló levéltakaró. Hallgatok egy régi melódiát - teljesen átadva magamat a zenének.

    Az asztalomon gyertya világít. A lobogó fény arany csillagokat szór az ablaküvegben. Ahogy figyelem a gyertyalángot, emlékeimben, szemem előtt megjelenik az a csodálatos nyári este. Mintha csak tegnap történt volna. Szinte érzem a folyó felől fújdogáló szellőt, amely a víz illatát hozta felénk.
    A dunai holtágon baráti társasággal sátoroztunk. Nem első alkalommal nyaraltunk közösen, mégis ez egy időszak lezárásá volt: ez volt az utolsó, közös együtt töltött nyarunk. Az egy hetes táborozás alatt volt csónakázás, evezés, úszás, különféle labdajátékok, közös főzések,  nagy beszélgetések. Szerelmek szövődtek, és igaz, őszinte barátságok.
Utolsó este egymástól és a közös nyarunktól tábortűzzel búcsúztunk. Még most is látom magam előtt a tábortűz fényét, a körülötte ülő barátaimat. A láng magasan lobogott,
ragyogóvá világítva a víz tükröt és arcunkat.
    A kis kazettás magnóban Edith Piaf gyönyörű hangja szólt: Párizsról énekelt, a mi kedves Párizsunkról. Sok mindenben különböztünk egymástól, de egy valamiben nagyon is egyek voltunk: Párizs iránti rajongásunkban, szerelmünkben. Amiről mindig álmodoztunk: a mi Párizsunkról, a Szajna partról. Párizsról, a szerelem városáról, ahova annyira vágytunk, ahova a közös álom utunkat terveztük. Míg a sanzont hallgattuk, sokunk szemében könny csillogott a tűz fényében.
    Az élet messze sodort bennünket egymástól. A közös utazásunkat is elfújta a szél, de ilyen hosszú idő távlatából is megmaradt bennem ennek a nyárnak az emléke, s megmaradt bennem Párizs és a francia zene utáni rajongásom.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése