2018. július 5., csütörtök

Megtalálva nem létező önmagát ...


Megtalálva nem létező önmagát …

Szép volt a lány, gyönyörű, ahogy folyton csak nevetett, ahogy kiragyogtak vakítóan fehér fogai, ahogy csillogott az aranyszínű bőre. Így, ilyen bronzosra, talán csak a Balaton mellett lehet lebarnulni. A fiú le nem bírta venni a szemét róla, mint akit megbabonáztak, nézett bambán. Egyszer a lány megkérdezte nevetve, mint egy kötekedve: „kellenék?” A fiú maga is csodálva önnön bátorságát, ráfelelte: „igen”. Egy pillanatra mindkettőnek elakadt a hangja, de a következőben már jött a másik kérdés: „mit tennél meg értem?” És a felelet: „mindent”.
„Rendben, mondta a lány, akkor úszd át értem a Balatont.” A fiú nagyot nyelt, úszni ugyan tudott, de hát a nagy víz átúszása meghaladta zsenge tudását. De kimondta, „átúszom” és ha már kimondta, meg nem változtathatta. A lányt alig ismerte, a társaság is, ahol egy párszor találkoztak idegen volt neki. Az unokanővére vitte erőszakkal, mondván, ne üljön már mindig otthon, ne penészedjen a négy fal között. S mert csendes volt, mert nem volt jóképű, nem voltak hatalmas izmai, nem vette észre senki. De elvolt, csodálta a sziporkázókat, a deltás izmokat, és hát leste, szinte falta szemével azt a gyönyörűségesen szép, bronzbőrű lányt.
Két hét múlva volt a rajt Révfülöpön, még ideje sincs rákészülni.
Aki csak ismerte, aki csak szerette: féltette, nem győzte lebeszélni, nem lesz hozzá elég az erő benne, hideg lesz a víz is, el ne kezdje. Legjobban az unokatestvére aggódott, ő ismerte a lányt, aki nem szeretett, de gyűjtötte a skalpokat, akiért öngyilkos lett már két fiú, az egyik bele is halt.
Elérkezett a nagy nap, kicsit borongós, a nagy magyar tenger kicsit hullámzós.
Ahogy körülnézett az indulás előtt, látva a sok életerős, lebarnult fiatal embert, még jobban összehúzta magát, kisebbnek látszódott, fehérebbnek a megszokottnál is.
Az orvosi vizsgálat lezajlott rendben. Kicsit több volt a vérnyomása a kelleténél, de azt betudták az egészséges izgulásnak. Karszalagot kapott, hogy majd tudják, mennyi idő alatt teljesítette a távot. Már ott állt a lépcsőnél, visszaintegetett az aggódó unokatestvérnek, és szépen lassan, óvatosan lement a lépcsőn, és egyenletes karcsapásokkal elindult a másik oldalra, Boglárra ahol várta őt a LÁNY. Ahogy szelte a vizet, észrevette, hogy nem csak őt előzik, előz ő is, és ez biztonság érzetet adott neki. Már elérte a nagy labdát, ami jelezte, az első kilométert sikeresen legyőzte. Minél beljebb ért, annál jobban érezte, hogy milyen különleges közeg veszi körül, ami simogatja selymességével, és valahogy a hullámokat is úgy alakítja, hogy őt segítse, minden tempónál szinte lök egyet rajta a cél felé. És milyen ragyogóan tiszta!
Többen felkéredzkedtek a sorfalt álló vitorlások egyikére, nem bírván tovább szusszal, de ő nem, ha belefulladt volna, akkor se szakítja félbe az úszást.
Őt várja a túlsó parton az a gyönyörű, csillogó szemű gyöngyöző kacajú.
Aztán a harmadik kilométer után, mintha kicsit halványodott volna a lány képe, mintha akkortól nem a lányért, úszott már magáért. Még két kilométer, és életében először győztesen sétál ki a partra, ha nem is kerül dobogóra, de legalább megúszta. Ahogy közeledett Boglár, ahogy egyre jobban kivehetőek lettek a parton álló alakok, egyre jobban érezte úgy, hogy elfogy a levegője, az az utolsó kilométer iszonyú nehéz volt. De megérkezett, és ahogy a partra kilépett, a fáradtságtól elterült a fűben. Érezte, hogy pár perc, és visszatér az ereje, de az a pár perc nagyon kellett. Amikor kinyitotta a szemét, a vakító napsugártól alig látta meg a lányt, aki ott állt mellette, már nem kacagott, de gúnyosan mosolygott. Hát persze, keveseket viselt meg ennyire a táv, mások sokkal rövidebb idő alatt beérkeztek, és még csak most látta, ez a fiú milyen sovány, mennyire hófehér, mennyire satnya.
Mikor a földön fekve észrevette a lány kritikus arcát, fölállt, és szépen elsétált.
Hiába hallotta a nevét, meg azt, hogy várj, ne menj el, vissza se fordult, szépen lassan eltűnt a távolban.
De valahogy nem fájt, nem is értette, hogy lehet.
A Balaton, ez az új szerelem, a segítő, a nem kritikus, adott neki elvehetetlen önbizalmat, hogy valamire képes ő is.
Mikor hazaérkezett, elővette fiókja mélyéből a lányhoz írt verseket, hogy kidobja, de mielőtt megtette volna, eszébe jutott, megmutatja a hozzá mindig rendes-kedves unokatestvérének. Egy nappal előbb elsüllyedt volna szégyenében, de a nagy VÍZ elintézte ezt is. A versek csodálatosak voltak, az érzékeny lelkű rokonnak a könnyei csorogtak, ahogy egyiket a másik után olvasta. A fiú azóta is ír, és talán már nem is gondol rá, hogy nincsenek hatalmas izmai. Az ő erőssége másban rejlik. Sokszor gondol a lányra, és a kedves Balatonra, akik segítségével megtalálta nem létezőnek hitt önmagát.


2012. április 15.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése