Mint felhők az égbolton ...

Mint felhők az égbolton …

Boldoggá és egyben boldogtalanná tesz, ha hallom a hangodat. 

Olyan nyugtalanná válok. Vajon miért van ez?
Lelkemre árnyak ülnek azután, miután beszéltem veled. Torkomat sírás fojtogatja.
Lehetne ez már másként is, hiszen tudomásul kellene vennem, hogy valami véget ért.
Magyaráznám árva szívemnek a kimondhatatlant, 

de a felismerés gondolata árnyékolja be érzéseimet.

Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. Ott állok előtted!

 Marón kapaszkodva egymást öleljük, mint felhők kapcsolódnak, 

kapaszkodnak össze és úsznak tova az égbolton, - egy másik világ felé.
Erősnek érzem magam, most mégis mélyen belém hasít a fájdalom.
Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. 

Szüntelenül rád gondolok. Szeretnék karjaidba megpihenni.
Könnyes szemeimet csípi a hűvös, esti levegő. 

Gomolygó füstkarikák árnya libeg szélmarta nedves arcomon. Miért?

A múlt emlékei, érzéseim szívem mélyén megbújva várják az éledő, 

vidám, megújuló jövőt hozó életet.