Elágazásnál irányt váltani ...

Elágazásnál irányt váltani ...

Tudod arra gondoltam,

ha az ember utat járna,

akkor könnyen változhatna,

ha jön egy elágazás,

ahol napfényesebb a táj,
a fény talán többet megmutatna,

egy hirtelen fordulattal

irányt válthatna,

az úttal ő is megváltozna,

megváltozna a gondolkodása,

a világról alkotott képe,

de olyan az ember,

mint akit hínár kapott el,

nem tud változtatni gyökeresen,

sem a helyzetén,

sem az élete folyásán,

ha szabad vándorként bolyongna

egyet gondolna,

és másfele térne,

jobb utat választana,

ha a régi már fárasztja,

vagy éppen nem szeretné,

hogy ott túl sok a felhő,

de ha az ember struccként

egybe már a fejét bedugta,

többé már nem változtat,

talán nem is úton halad,

nem is vándor az ember,

lehetne akár

magát alakító szobrász,

de ő kőműves inkább,

aki illeszkedő téglákat rak,

minden pillanat egy új tégla,

falat épít,

amibe önmagát építi bele,

nem a tégla az ember,

hanem szabadon szárnyaló szellem,

ezt a szabadságot veszi el

a fal, amit maga köré épít,

a téglák csupán a történések,

és mégis, minél magasabb a fal,

annál kisebb az esély,

hogy szabaduljon belőle

ahhoz kevés az akarat,

a fal, mint egy jól megépített bunker

mérhetetlenül erős,

minden próbálkozást legyőz,

lebontani csak kívülről lehetne,

de mert mindenki a saját épülő

otromba falával van elfoglalva,

ki is törődne a másikéval,

hogy kiszabaduljon a kőbe zárt szellem,

ahhoz robbanni kell,

a robbanáshoz valami váratlan,

valami hatalmas megrázkódtatás,

amire csak a mindent megrendítő

nagy-nagy szeretet képes,

hogy az ember önmaga lehessen,

hogy visszakapja a szellem

falba zárt szabadságát.

2009. június 1.