Szárnyakat ad ...
Tudod arra gondoltam,
az, hogy „van”,
már magában is a
legszebb ajándék,
elképzelhetetlen mi
lenne nélküle,
az ember még akkor is
hálás lehet érte,
ha azt se tudja, az
ajándékozó ki,
értékét csak növeli,
ha hálát érte nem
várnak,
minden a világon, ami
„van”,
különleges ajándék,
ajándék a mindig
megújuló élet,
az örökségül kapott
nagyvilág,
ajándék, ami szép, és
hibátlan,
a legszebb, a
legkülönlegesebb műalkotás,
ilyenre a legnagyobb
zseni sem képes,
de az ajándékozott
elégedetlenségében,
(az ember mindig
többet akar)
a tágas teret,
a rengeteg
lehetőséget korlátozza
falakkal,
látszólag
lebonthatatlanokkal,
a kalitkáért az ajándékot,
és az ismeretlen
ajándékozót szidja,
közben észre nem
veszi,
hogy az akadályokat
maga teremti,
mikor erőszakosan a
műbe belebabrált,
el maga rontotta,
vakságában nem látja,
csak az a rossz,
amit nagy akarattal
megváltoztatott,
saját kiforratlan,
tervtelen igényéhez
igazított,
a sok fal, ami idővel
körülveszi,
már-már levegőtlen
labirintussá teszi,
amiben egyre inkább
elveszik,
közben újabb falakat
emel magának,
magában,
és nem érti, a levegő
miért oly kevés,
miért oly kevés a
fény,
és miért fázik egyre
jobban,
hogy miért csak
csöppnyi helye van,
ha maga körül
szétnéz, azt látja,
a nehézség rengeteg a
világban,
az utat el mindenütt
a falak állják,
ilyen körülmények
közt teher az ajándék,
de ha szerencsés, ha
találkozik
az ajándékok közül is
a legcsodálatosabbal,
a szárnyakat adó
szeretettel,
a falak egymás után
tűnnek el,
s végül nem marad
más, mint az eredeti,
a szeretettel teli
állapot.
2010. ápr.27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése