Olyan az ember, mint a festő

Olyan az ember, mint a festő 

Tudod arra gondoltam,

olyan az ember, mint a festő,

ki nem a vásznat festi, hanem az életet,

sokáig próbálkozik, hogy a kép jó legyen,

de hol a színt nem találja,

hol az alakok vannak eltúlozva,

pedig nagyon jónak akarja,

de valahogy sehogyan se lesz olyan,

mint amilyennek szeretné,

amilyennek valaha megálmodta,

mintha nem is lenne a sajátja,

mintha csak a szomszédról másolná,

valami belőle mindig hiányzik

ahhoz, hogy legyen benne élet ,

talán a legfontosabb éppen,

a lélek, pedig nélküle

minden csak halott dolog,

a festő nincs összhangban a saját képével,

az ember nincs összhangban a saját életével,

megfesti, összetépi,

míg csak bele nem fárad újra kezdi,

pedig időnként a kép egészen jó,

még vevő is akad rá sokszor,

hogy silány, nem érzi más

csak az alkotó, de van úgy,

hogy váratlanul megjelenik a múzsa,

s vele megérkezik az ihlet is,

nem kell hozzá más,

csak egy-két gyors ecsetvonás,

és mintha nem is ugyanaz a festmény lenne,

rögtön tudja az ember,

olyan sokáig ezért próbálkozott ,

elégedetlen hiánya miatt volt,

ezt látta álmában, ezt kereste ébren,

erre a tökéletes a harmóniára vágyott,

összhangra a festő, és a festménye között.

2010. április 02.