Amikor megszületik az ember

Amikor megszületik az ember 

Tudod arra gondoltam,

talán,

amikor megszületik az ember,

akkor van önmagához legközelebb,

és ahogy múlnak a napok, a hetek,

ahogy sokasodnak az évek,

úgy távolodik önmagától messzire el,

az addig nyitott élet

a sok apró karcolástól kisebesedik,

végül a seb begennyesedik,

betokosodik,

és fokozatosan bezárul,

ez a gennyes seb láthatatlan,

mégis ő irányít, attól kezdve

soha se lesz az ember önmaga,

minden szava, minden gondolata

a beteg szava, a beteg gondolata,

aki azért egészségesnek akar látszani,

el se hinné, hogy szinte már haldoklik,

hogy a megvastagodott faltól,

a bezártságtól fuldoklik,

ettől az ember kiszámíthatatlan,

a betegség mély nyomot hagy,

egészségtelenek lesznek a gondolatai,

pedig amit mond, ahogyan mondja,

az mind ki van számolva,

mégis mindig ellentmondásokba kerül,

önmaga ellen tesz, amikor azt gondolja,

hogy a saját érdekét védi,

nincs orvos, aki felvágná,

aki a gennytől megszabadítaná,

mert a seb, mert a genny

valójában nincs,

ahogyan a lélek sincs,

ami azért nagyon tud fájni,

vérezni,

de az már az életnek a biztos jele,

amikor végre kifakad,

mikor megállíthatatlanul ontja a könnyeit,

de nagyon hosszú az út, mire meggyógyul,

(már ha meggyógyul)

mire visszakerülhet a kezdeti állapotba,

a karcolás nélkülibe, a sértetlenbe,

olyankor kezd melegséget érezni ott,

ami valójában nincs is,

de ami mégis megváltoztatja az életet,

az ember újra sértetlen gyerek lesz,

nem, nem a test, hanem a lélek,

a friss levegőtől feléledt,

mint egy simogató meleg szellő,

és újra szeretni kezd őszintén,

érdektelen,

mint a ma születetett kisgyerek.

2009.április28.