Megtalált lélek ...
Tudod arra gondoltam,
a szépet értékeli az
ember nagyra,
a csúnyát pedig
elveti fintorogva,
a szépség vonzza,
a rútság taszítja,
pedig talán mindkettő
a léleknek
véletlenszerűen
felkapott álarca,
a megtévesztésre
használja,
talán,
hogy aki őt keresi,
ne mást,
biztosan őt találja
meg,
a kapuban a
szépséggel,
vagy a csúnyasággal,
a lélek őreivel kell
megküzdeni,
azokat le kell
győzni,
a külső, az
ajtónálló,
talán nem is
valóságos,
lekopik róla a szín,
a forma sem időtálló,
aki a szépséget
végzetesen megszereti,
az a semmit, az
elmúlást szereti,
kárhoztatva van örök
magányra,
a lelket takarja az
álarc,
felé tovább csak az
lép,
akit már megpróbált a
külsőség,
ki azzal már meg nem
elégszik,
ha valaki megtalálja,
találkozik az örök
ifjúsággal,
az a szépség már nem
levehető,
megküzdeni sem kell
vele,
a mezítelen lélek nem
mese,
ő már maga a valóság,
elmúlik a szépség, és
a rútság,
egyszer az életnek is
vége tér,
de a megtalált lélek
(talán)
világít örök
pompájában.
2010. nov. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése