Az ember alkalmazkodik ...
Tudod arra gondoltam,
hogy valóban,
az ember mindent meg
tud szokni,
számára minden
természetessé tud lenni,
észrevétlen válik
minden a természetévé,
először tiltakozik,
aztán belenyugszik,
később már észre se
veszi,
már a napokat
tologatná,
csak hogy maradhasson
tovább,
az ifjúnak a vénség
taszító,
de ahogy múlik az
idő,
életformájává válik
az öregség,
messziről nézve,
a rossz
elviselhetetlennek tűnik,
elképzelhetetlennek,
hogy ő is képes a
lehetetlenre,
a lehetetlennek hittre,
túlélni a látszólag
túlélhetetlent,
de az ember
alkalmazkodik,
pokolba is képes
berendezkedni,
otthonául azt is
elfogadni,
csak az életét
hosszabbítsa,
de miért is ne szokna
meg mindent,
miért ne válna eggyé
a szegénységgel,
a betegséggel, a
rosszal, a bűnnel,
mikor az is csak
időhúzás,
már a kezdetnél
megmondják neki,
hogy születése
pillanatától
halálra van ítélve,
ha ezt a tudatot is
túléli,
hogy ez a sorsa,
betegen, egészségesen
is,
fiatalon, vagy
öregen,
szegényen is,
gazdagon is
siralomház az élet,
végül így, vagy úgy,
de mindenkiért eljön
a hóhér,
vagy igen, vagy nem,
eszébe se jut az
embernek,
hogy másképp is
lehetne,
hogy talán a hír,
rémhír,
az ember mindent
elfogad,
minden természetessé
válik neki,
de hogy mégse
mindegy,
meglátszik a külsején
a törődés,
a beletörődés,
mi mást is tehetne,
de talán, ha hinné,
hogy semmi se
értelmetlen,
hogy az a vég csak
egy fejezet vége,
hogy nem a befejező
rész,
ha hinné,
hogy minden csak egy
lépcsőfok
az épülő épületben,
ami vezethet lefelé,
de vezethet felfelé
is,
hogy átmeneti állapot
a rossz is,
meg a jó is,
ha hinné,
hogy az építkezés nem
hiábavaló,
hogy érdemes
építkezni,
mert amit felépít,
azt nem rombolja le a
halál,
akkor talán nem adná
fel,
nem adná meg magát
tehetetlenül
az öregségnek,
a betegségnek,
hanem békét kötne
vele,
mert ha a béke útja
vezet valamerre,
akkor az biztosan
felfelé vezet.
2009.ápr.26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése