Az élet ...
2017. április 26., szerda
A természetben pont annyi van ...
A természetben pont annyi van ...
Tudod arra gondoltam,
talán a világon, a
természetben
mindenből pont annyi,
és olyan van,
amennyire, amilyenre
szüksége van a benne
élőknek,
se több, se kevesebb,
elég éppen,
nem megy kárba semmi,
többre szükség sincsen,
de mert az ember
pocsékol,
rosszul gazdálkodik,
pótlásra szorul
ebből is, abból is…
a többletet maga
teremti,
de a természetet le
nem győzi,
ami van, azt próbálja
előállítani,
a siker pillanatnyi,
látszólagos,
az eredmény az
eredetire hasonlít
szinte megszólalásig,
illata, íze,
formája se nagyon
különbözik…
talán az áhított
Isteni szeretetből is
lenne elég,
ha vele az ember
gazdálkodna jól,
de mert rossz gazda,
abból is a művi
világból
szorul behozatalra,
a hamis szeretet
már-már olyan,
mint a valódi,
amiben mégis más,
(mint minden, ami
művi)
az a hosszú távú
hatás,
ami soha se lesz
olyan,
mint a természetes,
az eredeti az embert
építi,
a művi idővel beteggé
teszi.
2011. április 14.
Alkonyi színek
Alkonyi színek
Alkonyi színek festik
a horizontot
Bezárják kelyheiket a
virágok,
Pihenni tér a susogó
szél is,
Az est fáradtan,
álmosan terül ránk
A Hold, a csillagok
szórják fényüket,
Szemünkből elszáll az
álommadár
És mikor az éj
kárpitja szétreped
A hajnal puha
karjából a felkelő Nap ébreszt
Bezárul a nyitott szív
Bezárul a nyitott szív
Tudod arra gondoltam,
az életben van egy
időszak,
amikor az ember,
aki még kicsiny
gyermek,
a világot szeretné
megváltani,
sokkal jobbá,
élhetőbbé tenni,
amikor még úgy
gondolkodik,
mint egy valódi
Isten…
olyankor a lélek, a
kis bikfic,
boldogan lubickol,
de csak míg meg nem
változik
a gondolkodás,
bezárul a nyitott
szív,
és az lesz a
legfontosabb már,
önmagának legyen
minél jobb,
az önzetlen
kisgyerekből
lesz az önző felnőtt,
aki még akkor is
magára gondol,
amikor tesz másért,
olyan lesz a megváltó
szándékúból,
mint az,
akit megváltani
szeretett volna
valamikor, az ember
gondol,
vagy nem gondol rá,
de a lelke mélyén
érzi valahol,
az élete megalkuvás,
ha saját
boldogulásáért
az isteni tervről
lemondott …
talán érzi a leggazdagabb
is,
hogy szegény,
hogy az álma nem az
volt,
hogy az út elején
valami sokkal
szebbet,
sokkal jobbat
szeretett volna,
éli az ember az
életét megalkudva,
a lélek sem lubickol
már,
míg csak vissza nem
rántja
az isteni szeretet
oda,
ahonnan valamikor
reményekkel teli
elindult.
2011. április 14.
Szemed fényében ...
Szemed fényében …
Kereslek téged,
De nem találok rád
A szél messze sodort,
Csak szemed fénye
ragyog
*
Szemed gyöngyként
ragyog
A kihunyó alkonyi
fényben
Már messze vagy
tőlem,
Elnyelt az örök
végtelen
*
A viaszkönnyek is
érted ömlenek
Emlékeimben itt élsz
kedvesem
Mint útonálló ...
Mint útonálló ...
Tudod arra gondoltam,
mint egy útonálló,
úgy érkezik a bánat,
vagyis, mint az úton
váratlanul keresztben
fekvő
villám sújtotta fa,
hogy hol, mikor állít
akadályt,
kiszámítani előre nem
lehet,
elkerülni sem lehet,
ha az út arra vezet,
és ha az életnek azon
szakaszán,
abban az erdőben
viharok vannak,
akkor bizony útját
akadályozó
kidőlt fába
sokszor botlik az
ember, néha
már annyi van belőle,
legszívesebben tovább
se menne,
ha nem lennének
időnként segítők
a váratlanul érkező
örömök,
de azok nem
útonállók,
olyanok, mint a
pillangó,
vagy mint a sütkérező
gyíkocska,
észrevehető,
egy ideig a szemnek
követhető,
de akár észrevétlen
megy el mellettük az
ember,
ritkán kerülnek az
útjába,
főleg nem a viharos
erdőben,
nem akadályok,
amiket nem lehet
nem észrevenni,
de érdemes figyelni,
örömöt találni
különleges szerencse,
sokszor hosszas
munka,
nagy figyelés
eredménye,
vele találkozni
mindig jól jön,
akkor különösen,
amikor küzdi magát
keresztül
az útonálló bánaton
ember,
egy kicsiny kis
örömke nagy erőt ad
leküzdéséhez a
legnagyobb bánatnak.
2011. április 13.
Alkonyi fény
Alkonyi fény
Aranyfonalat
húz az alkony ecsetje a horizontra
A vörös palettán
minden oly titokzatos
A messzeség egyre
homályosabb
Estét fest az
idő-szürkülő ég alatt
*
Az utca ragyogott a
napfénytől, árnyak játszottak a fénnyel váltakozva, keresztezve egymást. A
gesztenyefák lombjai susogtak a feltámadó szélben. Nagy, gyertyavirágai sűrűn
borították az ágakat, belül mint a gyertya tüze sárgállottak a bibék. Méhek,
darazsak dongtak a virágokon, mint rezgő aranyfonalak. Beszélgettek a fák,
beszélgettek a széllel, a virágaikkal. A lombok között kapu nyílott az azúrkék
égre. Hullámzott a ragyogó égbolt és fent a gyapjas felhők úszkáltak. A fák
alatt dús, zöld selyemszőnyeg borította a földet, közöttük apró kis virágok
virítottak a szivárvány minden színében. Szellő libbent és a fény villogott a
lombok között. Az út mentén, a kerítéseken belül orgonabokrok és jázminbokrok
ontották édeskés illatukat a levegőben szerte szét. A távolban húzódó mezőn kecskék
és bárányok jámbor csapata legelészett. Bégetésük, mekegésük a széllel
szárnyalón lengett, a nyitott ablakon át, keveredve a kutyák játékos
ugatásával. A lemenő Nap arany palástot vont a horizontra. Hullott az alkonyi
fény a tavaszban.
Csak a színtiszta szeretet
Csak a színtiszta szeretet
Tudod arra gondoltam,
hogyha a mesében oly
jól beváló
„elnyeri jutalmát a
jó”,
valódi igazság,
egyenesen
a természetnek lenne
a törvénye,
(mint a víznek a
párolgása)
akkor se biztos,
hogy láthatóan
működne,
ha csak a színtiszta,
a természetes,
a manipulálatlan
jóságra vonatkozna,
a törvény biztosan
csődöt mondana,
vagy inkább, csak,
mint különleges,
ritkán tapasztalható
csodás jelenség
lehetne,
ahogy a valamikor
tökéletesen működő
vízhang,
mit mára már sok,
mesterséges építmény
akadályoz…
talán így jár útja
során a jóság is,
azért nem áramolhat
szabadon,
azért nem jön a
jutalom,
mert már a
születésénél gátolja
számos
nem hozzá tartozó
dolog,
azért,
hogy kétes értékű
lett az igazság,
hogy ritkán nyeri el
jutalmát,
(az ember azt is csak
véletlennek gondolná)
talán nem is a
törvény a hibás,
lett nem
egyértelmű a jóság,
általánosítani sem
lehet,
de talán csak, mert
az a kivétel,
amikor nem keveredik
bele más,
csak a szín tiszta
szeretet,
ha mindig vele lenne,
akkor talán a jutalom
időben,
félreismerhetetlenül
érkezne.
2011. április 11.
Égi hárfák ...
Égi hárfák ...
Égi hárfák zendülnek
A felhők alatt suttog
a szél
Vonul a madársereg
Árnyak borulnak a
kertekre
Elárvul a szív
Fájdalmas melódiák az
éterben
Az álom ad nyugalmat
Elhozza hozzád az
emlékeket
A szeretet szálai
A szeretet szálai
Tudod arra gondoltam,
abban a zsenge
korban,
mikor még a
legfogékonyabb,
az embert felkészítik
az életre, mások
tapasztalatait
iskolákban szerzi meg,
belőlük sző magának
a továbbiakhoz
kapaszkodót,
de közben, mert kevés
van belőle,
önmagára alig marad
ideje,
nincsen ideje a
világról
szerezni saját
tapasztalatot,
amiből leszűrhet
saját
következtetéseket,
és nem marad ideje
saját
emberségét megfogalmazni,
és nem marad idő
saját,
hókristálynyi
gondolatait
továbbgörgetni,
a szeretet kusza
szálait elrendezni,
egyszerűbb hagyni
olvadni,
a szálakat
időszűkében eltépni…
abban a fogékony
korban
a lehetségest a
világról megtanulja,
de nem épít
biztonságos világot
önmagának, önmagából
olyan hálót nem
készít,
amit lehet használni
belső támaszként,
ahova,
ha felborul a
megtanult rend,
a nagy zuhanást
elkerülve
lehessen rázuhanni,
végül is, talán,
mert az ember önmagát
meg nem fogalmazza,
nincs is önmaga,
csak egy könnyű
valaki van,
akit a mindenkori ár
viszi magán.
2011. április 07.
2017. április 22., szombat
Tavaszi ringató
Tavaszi ringató
Nyílik az ibolya, zöldell
a természet
Napfénysugarak
táncukat járják
Madarak vidám
koncertje zeng
Erdő, mező ringatón illatukat
ontják
Szívemben emlékek
dallama kél
Megelevenedik a sok
régi kép
Szememet égetik a
forró könnyek
Életre keltik sajgó
lelkemet
Lelkem patakja
csobban a csendben
Minden egyes
könnycseppben
2017. április 20., csütörtök
Hitbe és szeretetbe ...
Hitbe és szeretetbe ...
Tudod arra gondoltam,
ahogyan a jó talajba
került mag
(összehasonlítása nem
lévén)
nem ismeri fel a
szerencséjét,
kiváltságos
helyzetét,
úgy értékelni eléggé
az ember se tudja,
ha erre a világra
hitbe, és szeretetbe
érkezik,
pedig az ilyen élet
a jó földdel
vetekszik,
olyan,
mint a mindig virágzó
fa…
különlegesebb annál
csak az,
amikor a hitetlen
találkozik a csodával,
és a csoda által lesz
Saulusból Pállá,
megrendíthetetlen,
szilárd hit az ilyen,
az ember boldogságában
betelni se tud vele…
a szeretetbe
születésnél
csak az a
csodálatosabb,
amikor a szeretetet,
a szeretetlen fagyos
szívből
egy másik ember
kiváltja,
az olyan,
mint a
végeláthatatlan
a hosszú tél után
virágba borult fa,
mint a szikes talajon
kinőtt
gyönyörű virág,
csodálatosabb nincsen
annál…
és ilyen lehet még
az a hűség,
ami közös gyermeke
a megtalált
hitnek,
és az embertől
született szeretetnek.
2011. április 06.
Elszállt az idő ...
Elszállt az idő…
Elszállt az idő
Messze szárnyaltak a
pillanatok
hadd hajtsam fejem
válladra
simogasd le bús
könnyeimet
te vagy hű szívem
menedéke
múló életem áldásos
reménye
Kusza világban ...
Kusza világban ...
Tudod arra gondoltam,
sokszor érzi az ember
úgy,
hogy kusza a világ,
körülötte semmi sincs
a helyén,
önmagával
elégedetlen,
a külsejével,
a teljesítményével,
és önmagán kívül,
szinte mindennel,
őrült módon próbálja
csinálni a rendet,
de bármennyit megtesz
érte,
a rendet úgy, ahogy
szeretné,
nem érzi,
megmarad a káosz,
nem találja a
nyugtot,
valami mindig
össze-vissza van…
és valóban,
tényleg kusza a
világ,
a rendetlenség benne
nagy,
ráférne egy alapos
nagytakarítás,
tudja, látja azt az
ember, de talán,
ami leginkább
nyugtalanítja,
az nem kívülről jön,
az a rendetlenség ott
van legbelül,
ami nyugtot nem hagy,
az benne van,
azt vetíti a kinti
világra,
a belső nyugtalanság
okát
ott keresi…
pedig talán a
nagytakarítás
ráférne arra is,
nagytakarítás, ami
csak annyi,
hogy sok mindent leporolni,
és valódi helyére
tenni,
ha már belül rendben
minden,
ha az ember a
rendetlenséget nem érzi,
akkor sokkal inkább
elfogadható,
akkor nem is annyira
kusza már,
az, amit a szem kívül
lát.
2011. 04. 04.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)