A vízzel eggyé válni ...
Tudod arra gondoltam,
az embert vezeti a
vágya,
ha egy képet lát
róla,
ha sok szépet hall az
óceánról,
úgy érzi,
szerelmese a végtelen
víznek,
pedig csak nem is
ismeri,
rá nagyon vágyik
mégis,
ha a vágya,
ellenére a
távolságnak
teljesül,
ha ott állhat a partján,
ha merítkezhet hűs
vizében,
hogy szereti, úgy
érzi,
de ez még mindig nem
a szerelem,
jöhetnek újabb
vágyak,
mik más tájakra
vezetik,
elviszik az égig érő
hegyekig,
vagy a hatalmas
sivatagig,
és van úgy,
hiába volt oly erős a
vágy,
a víz túl hideg és
túl sós,
a part kellemetlenül
kavicsos,
ha hajóra száll,
tőle az ember
tengeribeteg lesz,
jön a kiábrándulás,
elmúlik végleg a
vágy,
nem hiszi már,
hogy Ámortól volt az
érzés
és van olyan is,
ki megérkezik vágya
központjába,
és nem csalódik,
az a part a
legcsodálatosabb,
a víz marasztalóan
simogat,
a legjobb festő sem
tud festeni olyat,
nem elégszik meg a
kevéssel,
magáénak tudni belőle
egyre többet
szeretne,
a mélyébe lemerül
egészen,
úgy szereti, ahogyan
van,
ahogy a teremtő
teremtette,
nincsen már más
vágya,
örökké lenne vele,
de hát az embernek
a lehetőségei nem
végtelenek,
kopoltyút nem
növeszthet,
így csak arra vágyik,
egyszer talán,
ezen az életen túl,
a szerelmetes vízzel
örökre eggyé válik.
2011. jan. 05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése