Az isteni szeretet

Az isteni szeretet

Tudod arra gondoltam,
van az úgy talán,
hogy az emberben ott van
a jóra való szándék,

még hiszi is azt,
hogy cserében az Isten is vele,
kicsit még el is bízza magát,
de azt kell tapasztalnia egyszer,
mintha az ördög jobban odafigyelne,
mintha szándékosan mindent elrontana,
és hiába a hit, a bizalom is hiába,
sorra romlik el minden,

minden semmibe vész,
ami csak fontos volt számára,
mintha csak rablók áldozatává válna,
akik megszabadítanák sorra a kincseitől....
amikor már nincsen semmije,
felad minden reményt,
már önmagában sem bízik,
(mert ha egyszer rosszá válik minden,
akkor ott valamit rosszul csinál az ember)
az fáj nagyon, nagyon,
mintha a lelkét tépnék,
mintha a dolgok kiűrülnének,
vagy inkább meghalnának...
már semmi sem olyan lényegbevágóan fontos,
már nem keresi az ember a saját igazát,
a dolgokat elfogadja olyannak, amilyenek,
nem akar változtatni,

a világot megváltani,
mintha csak közömbössé,
teljesen űressé válna...
aztán egyszer csak ébredne arra
hogy nem fáj már semmi,
a Nap süt, a világ szép,
és mintha valami benne felsírna,
talán jelezve,
hogy nem lett magára hagyva,
hogy talán az Isten csak arra várt,
hogy a hely lakható legyen,
a szeretet formájában,
hogy beköltözhessen,
aminek lehet
a feltétele,
hogy békességet találjon
a mindenből kiábrándult lélekben,
ahol nem lehet fontos más,
egyedül ő, az Isten,

az isteni a szeretet.

2013. június 24.