Lélekbolyongás
... és ott állsz az
éjszakában, a holdsugártól fénylő horizont alatt.
Sziporkázó, millió
csillag körötted, mégis a kegyetlen magány gyötör.
Lelked sajog az
emlékektől, szívedbe éles tüskét szúr az idő.
A szavak magadba
fojtanak, arcodat forró könnyek égetik.
Szemed előtt végig
suhannak a pillanatok.
Az árnyak kertjében
vagy, ahol fojtogató a csend.
Bolyong a lelked a
végtelenben, de az ösvényre már nem talál.
Lüktet őszülő
halántékod.
Az élet
kegyetlenségeit rég megbocsátottad, és bár félsz az újtól,
mégis vágyod a
szerelmet, egy szerető kéz ölelését,
egy ragyogó szempár
simogató mosolyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése