A sors ...

A sors ...

Tudod arra gondoltam,
hogy időnként a sors
kegyetlen tud lenni nagyon,
még, mint valami gyilkos,
óriási fájdalom kíséretével
megölni az életkedvet is képes,
de ha az ember nem adja fel,
bízik benne mégis tovább,
ha nem veszi igénybe
amit a pokol kínál,
a sebre balzsamot is ad,
ami az égő fájdalmat nyugtatja...
ad könnyítő könnyeket,
elterelő gondolatokat,
vagy épp a fájó,
utolsó búcsú után
egy újabb,
nem kevésbé szerethető,
ha a régit nem is pótolható életet:
talán a benne bízónak
mindig ad valamit...
az ember teszi a dolgát,
közben összegyűlnek
a fájdalom verejtékcseppjei,
a könnyek,
hogy csak úgy feszítenek,
de, hogy az ember meg ne fulladjon,
segít, könnyebbséget ad a sírás,
mint ahogyan az is,
mikor azok a cseppek
szavakká alakulnak,
mire papírra kerülnek
addigra a kín is megenyhül...
aztán kezdődik minden előröl,
a fájdalom hívatlanul is jön,
növekszik,
majd valamilyen formában
megérkeznek a könnyek,
velük az áldott könnyebbség,
míg nem egyszer
úgyis vége lesz az életnek.

2013.október 4.