Az út végére

Az út végére

Tudod arra gondoltam,
úgy mondják, hogy az út végére,
amikor a földi életből
az ember kilépni készül,
akkor, hiába is a jó szándék,
ott már vele senki nem lehet,
az a magány feloldhatatlan,
a közelgő halál szép lassan
foglalja el az élők helyét,
és talán így is van,
elveszti az emberi szó az értelmét,
jelentéktelenné lesz minden,
ott már csak az ugrás előtti pillanat van:
kinek a legfontosabb volt a saját élete,
az épp azt hagyja el, a legfontosabbat,
de, ha van annál is lényegesebb,
valaki, akinek a kedvéért
az ember magáról elfelejtkezik,
ahogy az van az életben is,
akkor csökken a saját halál
nehezen viselhető fontossága...
aki a szeretetét odáig viszi magával,
talán akkor sem az ijesztő végre gondol,
sokkal fontosabb a másik annál,
az, aki minden pillanatban vele van,
akkor is, ha még poroszkál az úton,
és akkor is, ha már ment előre,
vele van, aki vele volt álmában is,
aki miatt egyedül se magányos,
aki mindig, mindenhol jelen volt,
vele marad az utolsó pillanatig...
mert, aki többet jelent az életnél,
az legfontosabb marad a végsőkig,
az fontosabb lesz a halálnál is:
nem marad magára az,
akinek van nagyobb kincse,
mint a saját élete, akinek
a szívében a másik ott lakik.

2013. nov. 5.