Rács közé

Rács közé

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember rács közé zárja
nem csak a szabadságra vágyó,
a szabad életet kedvelő állatot,
de szelídítés céljából
ketrecbe kényszerít önmagát,
szoros, láthatatlan bilincsekbe öltözik,
megszokta annyira, észre se veszi,
hogy eggyé vált a rabsággal,
csak a szegény szíve sajdul bele néha...
mert bizalmatlan önmagával szemben is,
magát el a szabadságtól azért zárja,
minél kevesebb kárt tegyen a világban,
esetleg önmagában, teszi ezt, mert ésszel él:
vaslánc helyett magát esküvel rögzíti,
törvényekkel fenyegeti,
mintha szabadon veszélyt jelentene csak,
a szabadon élő önmagában nem bízik,
nem bízik a szabadon lévő másikban...
hogy jól gondolja,
azt mutatja a sok rossz példa,
hogy mennyit árt börtönéből kiszabadulva,
mert szabadon az ember az eszét veszti,
tán a bilincs segíti,
hogy maga után
kevesebb áldozatot hagyjon...
így aztán egy életen át
eszi a rabság kenyerét,
másképp nem is tehetné, elveszítette rég
a szabadon élő képességét,
el is felejtette a szabadság ízét...
pedig talán,
ha a szabadságot jól csinálná,
ha soha nem élne vele vissza,
ha nem a haszonleső ész,
de a bölcs szív tanácsára cselekedne,
kedvére élhetne szabadon,
kárt soha nem tenne másban,
az a lehetetlen is megtörténne,
hogy rabláncok nélkül
akár még boldog is lehetne...
az okos ész elront sok mindent,
de a szív az ösztönös szeretetével,
ha szabadon engednék őt,
biztosan nem vétene hibát.

2013, nov. 7.