Háborúban ...

Háborúban ...

Tudod arra gondoltam,
aki részt vesz a háborúban,
az vesztes mindenképpen,
még ha muszájból, akkor is
pusztítani nem lehet büntetlenül:
az egyik úgy bírja ki,
hogy megkeményszik,
a szíve kővé válik, többé se öröme,
se bánata, a másik a ténybe
tán bele is bolondul...
esélye a további élhető életre
csak annak lehet talán,
aki ott a harc mezején
a saját békéjét megköti,
és bármekkora is a vész,
fegyverét másra nem emeli...
nyugodt szívvel csak akkor teheti,
ha benne tudatosul,
a másik oldalon nem ellenség,
hozzá hasonló áldozatok vannak,
egy rajtuk kívüli hatalom az,
aki velük gonoszul ezt műveli:
aki azt teszi, legalább
a lelke békéjét megmenti...
a béke is csak látszólagos,
a csaták mindennaposak ott,
ahol ember él,
kimaradni belőlük nem egyszerű,
aki csatatérre kerül
békét teremteni nem képes,
legfeljebb
a saját lelki békéjét mentheti,
azzal, hogy a csatabárdot
fel nem veszi...
de ahhoz tudnia kell,
hogy a másik nem ellenség,
áldozat csupán, parancsol neki
egy belső, általa irányíthatatlan,
az ő életét is örökre megkeserítő,
rajta is uralkodó gonosz hatalom:
érzéketlenné lesz, vagy belerokkan,
aki a lelki békéjét otthagyja
a csatatéren folyó ádáz harcban.

2013, nov. 9.