Rekviem egy őszi
fügefalevélért …
Őszi elmúlás, egy
levél halála, rendetlenség.
Minden mulandó.
A természet örök
körforgásaként az élet halállá válik.
A lényeg a szem, mely
látja a nem odavalót.
*
Vasárnap délután.
Az októberi nap még
finoman simogat,
kicsalva bennünket
egy kis
- talán utolsó napfürdőzésre
a morc időszak beállta előtt.
A hirtelen feltámadó
őszi szél
óriási arany-barna
levelet sodor elénk.
Zizzenő hangja karcosan érinti érzékeinket.
Zizzenő hangja karcosan érinti érzékeinket.
Ebben a levélben
benne volt minden fájdalom,
ugyanakkor a fügefa
új életének reménye,
melyet a természet
örök körforgásában
a tavaszi megújulás
hoz el.
Ez az év a kerítésfalon átnyúló fügefa
jó pár ágának halálát
hozta a levágásukkal.
Igaz, ezzel
csökkentve a veszélyes darazsak létét is.
A természet rendje,
hogy az őszi elmúlás
a levelek hullását
hozza magával.
A fákról a földre
hullt levelek
az embereknek szúrták
a szemét,
hisz a lombhullás, az
avar takarítása munkát adott.
Természetesen a
restség csupa fájdalom.
Ez az eltévedt levél
a széllel sodródott át hozzánk.
Az éjszaka még
megkímélte életét.
Fázósan, zizegve
gubbasztott a sötétben.
Még kegyelmet kapott.
Másnap fellobbant a fény.
Beszélt, zizegett a
levél, elmesélte élete történetét.
Mulandóság ... és megállt
a szív.
Lassan lenyugodott,
és hangtalanul
egy szemeteszsák mély
feketeségében
egy szemétégetőben
lelte halálát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése