Olyan az élet ...

Olyan az élet ...

Tudod arra gondoltam,
olyan az élet,

mintha benne az ember

folyton csak költözne,

mindig újabb,
és újabb lakásba menne,

mindig újabba,

és egyre kényelmetlenebbe,

a vágyainál rosszabba,

mindig csak olyanba,

amilyet megenged a lehetősége,

a következő címtől fél előre,

mi lesz ott, mi fogja fogadni,

persze rossz, rosszabb mindig,

mint amire azért titkon
reménykedve számít,

mikor a rossz minőségű lakásban
körülnéz,

sírni kezd keservesen,

sírása megállíthatatlan zokogásba fordul,

nagy elégedetlenségében,

a könnyein át észre sem veszi,

ha a falak komorak is, betegek is,

ha a környezet szegényes is,

azért van olyan pont,

ahova be tud férkőzni a napocska,

olyan sarok,

hol a kényelmes öreg fotel jól elfér,

ha leülne, és körbenézne,

ha azt keresné, mit lehet itt kezdeni,

siránkozás helyett azon töprengene,

az öreg hangszerből mit lehet kihozni

egy kis fantáziával,

talán még jól is érezhetné magát,

az ablakba tenne egy cserép virágot,

az ablakba,

ami talán épp egy iskolára néz,

ahol hosszan elüldögélhet,

figyelve a nevetgélő,

csivitelő gyermeket,

ha minden helyzetben

keresné a belőle kihozhatót,

ha maximumra törekedne,

nem a világhoz képest legtöbbre,

hanem saját helyzetéhez képest,

talán

még az öreg falak közt is megtalálná,

ha fényesen nem is érezné magát,

de azért zokognia se kellene,

ha tekinteni a megváltoztathatatlanra

kicsit barátságos szemmel tudna.

2009. szept. 11.