Lelkének társa ...

Lelkének társa ...

Tudod arra gondoltam, mondják,

ha sétál az ember az utcán,

sok szép, érdekes emberre rácsodálkozik,

kik aztán is teljesen idegenek maradnak,

de van, hogy valakivel találkozik,

nem feltűnő jelenséggel,

akit nem keresett, akire nem várt,

akár idegen lehet ránézésre, de úgy érzi mégis,

valahol már találkoztak, valahonnan régről ismeri,

talán egy másik életben kerültek közel egymáshoz,

és úgy is, hogy útja során

az ember sok szép, mély gondolatra rácsodálkozik,

de azt nem érzi,

hogy a gondolat hozzá szorosan közel állna,

lehetne akár az ő lelkének a szülötte is,

máskor, egy ilyen lélekgyermek szíven üti,

mintha a sajátja lenne, olyan,

mintha lelke méhében ő hordta volna,

de amit végül más szült meg, neki soha,

még hasonló se született, úgy érzi mégis,

a gondolat hosszú ideig élt benne,

hozzá tartozik, az övé,

a sajátja lehetne,

talán, ha jobban odafigyel rá,

ha ápolja, mint kertjének becses virágát…

lehet egy ismeretlen, egyszerű emberé,

vagy egy régen eltávozott költőfejedelemé,

ki itt hagyta ránk lelkének magzatát,

aki csak tetszetős idegen sokaknak,

de aki eggyé lesz vele, olyan is van,

az ember olvassa, nem is gondolva,

az a másik, az a régen eltávozott,

talán azért olyan ismerős,

mert hasonló talajból hasonló virág születik,

mert az a másik közeli társa az ő lelkének.

2010. szept. 16.