Örök körforgás …
Elköszönnek a
csillagok és a Hold az éjszakától, az árnyak szétoszlanak.
Messze szállnak az
álmok, a remények is ébredeznek.
Kibomlik a hajnal,
sóhajtva, csendesen szétárad. Dereng, színesedik a horizont.
A harmatcseppek
gyöngyként csillognak a füvön, a faleveleken, a virágokon.
A gyöngyharmatot az
ébredő napsugarak felszárítják. Azúrkékre vált az ég.
Vidám, zengő
madárcsivitelés, nevető, ugrándozó szél libben, a sugarakkal játszadozva, táncol a tájon át, mindent végigsimogatva, megakadva
az ágak között.
Szemeinkben is
megcsillannak a fények, nem csak a széthasadt égbolton.
Illatokkal telítődik
a tér.
A nappalok enyhék, a
fények finoman simogatnak, ölelnek, de az alkonyok hűvös érintése már megborzongat.
Színei simogatnak, lassan ránk terítve a homályt, - az estét, a lágyan
körbefonó sűrű éjszakát. A csillagok és Hold felgyullad az égi határon.
Karjaiba vesz a
csend, leomlanak a falak, enyhülnek a fájdalmak, a gondok.
Megnyitja kapuit az
álomvilág és az álmok hajóján utazunk a végtelen világba, emlékeink vonatán –
egymásra lelt lelkeinkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése