A szeretet legnemesebbje...
Tudod, arra
gondoltam,
hogy a szeretetek
legnemesebbje,
az Isteni szeretet,
talán sohasem a
semmiből születik,
vele a szeretetlenség
nem tud találkozni,
mint ahogy az ősz, és
a tavasz
se találkozik
egymással,
ahogy nem tudnak
egymásba átsétálni,
úgy nem lehet a
szeretetlenségből
az Isteni szeretetbe
eljutni,
mint ahogy a
szőlővesszőtől is
nagyon messze van az
aszú,
az Isteni szeretetet
hosszú,
tekervényes,
fárasztó út előzi
meg,
elindul a szeretet
útján az ember,
és azt hiszi,
hogy már meg is
érkezett,
pedig még de távol
van az igazitól,
addig még sok mindent
kell tanulni,
tapasztalni,
sok mindent le kell
magáról hántani,
míg megtanul
Istenként szeretni,
ahogy megy mindig
feljebb
azon a kitaposatlan
hegyi úton,
kövek sértik fel a
lábát,
tövisek szurkálják a
szívét,
nem érti miért,
hogy a szeretete nem
termi,
a tőle remélt
gyümölcsöt,
az ember úgy érzi,
többet ad, mint
amennyit kap,
hogy halad is
időközben,
észre csak akkor
veszi,
mikor már nagyot
zuhan lefelé,
sok szereteten,
sok csalódáson
keresztül jut el
csúcsára a hegynek,
de ha egyszer odáig
elérkezik,
akkor azt gondolja,
nehéz volt az út
idáig,
de mégis megérte,
a látvány pótol
mindenért,
ott nincs már más,
mint a szeretet,
akkor elfelejtkezik
minden rosszról,
de leginkább
önmagáról,
mert a táj gyönyörű,
úgy érzi, jó itt
lenni,
jó lenne itt örökre
sátrat verni,
már nem kérdés többé,
mit ad a szeretet,
pedig nem ad mást,
csupán,
hogy van, és azt a
boldogságot,
hogy mosolyt varázsol
a világ legszebb
tájára,
a szeretett ember
arcára.
2009. márc 05.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése