Szárnyaló a gondolat…
Miénk a végtelen, miénk a lég, az égi óceán,
a napfény.
Benne van testünk, lelkünk. Építünk,
küzdünk, rombolunk. Szemünkben öröm, bánat, könnyek, szánalom és gonoszság is
benne van. Hitetlenek és hiszékenyek vagyunk, reménykedve és reménytelenül
éljük életünket. Mindig van, ami térdre kényszerít, vagy szárnyat ad és
szállunk a végtelenbe. Fáj, vagy boldogít az élet. Befelé fordulunk, vagy
megnyitjuk szívünk kapuját. Szüntelenek, olykor enyhébbek a gondok.
Elbúcsúznak, vagy újra ragyogóak a fények. Lelkünk repes, vagy a csend
takarójába burkolózik, a feledésen pihen, megbékélve, reményt vesztett álmain.
Szempillánk redőnyei lezuhannak, gondolataink messze szárnyalnak, vagy
szárnyára emel egy káprázat.
Tovasuhan az eltelt nap a pillanatok
tükrében. Feloldódik lelkünk feszültsége a dallamokban. Szárnyaló a gondolat.
Az érzések ringatnak, nincs már akarat. Tétovázunk a végtelenben, a hangokban,
a csendben, a nappalokban és az éjszakákban. A káprázatban és a homályban.
Angyalok szállnak, árnyékként imbolyognak az álomvilágban, érzések milliójában,
az örökké tartó mély, szomjat oltó
szeretetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése