Hit - örökül ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a hitét általában,
mint egy szép hagyományt
az őseitől örökül kapja,
ami árad apáról fiúra:
van, aki bánik vele kincsként,
más pedig elpocsékolja
minden egyes dogmáig...
és van olyan is,
aki a hitét másoktól
örökbe fogadja,
mint sajátját pátyolgatja,
de sem a véréből,
sem verejtékéből nem származik...
és van talán olyan hit,
amelyik sem egyik,
sem másik, az,
az embernek édes magzata:
először lelke mélyén megérzi,
ahogy benne mozdul,
először csak alig-alig,
de ahogyan fejlődik,
egyre jobban erősödik...
nem a fejben, köze
ahhoz a feledékenyhez
egyáltalán nincsen,
nincsen neki logikája,
de az ész bármit is mondhat,
érzi a lelkében az ember
szinte kézzel foghatóan
a felé áradó isteni szeretetet:
az az ő elvehetetlen,
megnevezhetetlen,
másnak átadhatatlan hite,
az ő egyetlen Istene,
aki erős pajzsként oltalmazza.
hogy az ember a hitét általában,
mint egy szép hagyományt
az őseitől örökül kapja,
ami árad apáról fiúra:
van, aki bánik vele kincsként,
más pedig elpocsékolja
minden egyes dogmáig...
és van olyan is,
aki a hitét másoktól
örökbe fogadja,
mint sajátját pátyolgatja,
de sem a véréből,
sem verejtékéből nem származik...
és van talán olyan hit,
amelyik sem egyik,
sem másik, az,
az embernek édes magzata:
először lelke mélyén megérzi,
ahogy benne mozdul,
először csak alig-alig,
de ahogyan fejlődik,
egyre jobban erősödik...
nem a fejben, köze
ahhoz a feledékenyhez
egyáltalán nincsen,
nincsen neki logikája,
de az ész bármit is mondhat,
érzi a lelkében az ember
szinte kézzel foghatóan
a felé áradó isteni szeretetet:
az az ő elvehetetlen,
megnevezhetetlen,
másnak átadhatatlan hite,
az ő egyetlen Istene,
aki erős pajzsként oltalmazza.
2015. január 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése