Az óceán ...

Az óceán ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az óceánt
szépséges testéért,
gyönyörű, hol sima,
hol haragos látványáért,
hűs habjának simogatásáért
nagyon lehet szeretni,
az ember megmártózni
benne imád, de legtöbben
csak felületesen ismerik
a végtelen vizet,
mert, aki a lelkével
még nem találkozott,
aki nem merûlt el
a mélységes mélyébe,
nem tapasztalta meg
az elképzelhetetlen csodát,
nem találkozott
a robosztus mélységgel, azzal,
ami egyszerre tele van
erővel és lágysággal,
varázslatos színek pompájával,
aki csak a szépséges testet,
a finom simogatást szereti,
az valójában nem ismeri...
csodát kap,
aki merül a mélyére,
aki találkozik a lelkével,
mert megismételhetetlen,
nincsen több olyan,
az a legek legje,
a lelket nem lehet feledni,
másra lecserélni...
az ember szerelme
legtöbbször olyan,
hogy a testig jut el csak,
imádni azt nagyon tudja,
de mindnél van szebb,
különlegesebb:
csak ritkán téved el valaki
a másik lelkének a mélyéig,
ahol már ragyogóan tiszta,
nem ér el szenny odáig,
ott eláll a lélegzet is,
mert nincsen szebb,
különlegesebb, amit ott talál,
ajándék feledhetetlenebb
nincs is annál.

2015. január 13.