Árnyak között ...
Gyöngeségemet
könnyeim elárulták ... Ma már csak emlékeimben élsz. Virágok szegélyezték az
ösvényt, amelyen jártál, - de nagyon sok kudarc is ért. Félénk csillagként
hunyorogtál. Szerelmed is egyre halványodott. Vad felhőket sodort a szél és te
csak álltál esőverte létedben. Olykor csordultig telt a szíved, majd hirtelen
kiöntött és én csak értetlenül álltam az árnyak között. Néha könnyű szellő
simított lelkemet érintve, átölelve. Akkor úgy éreztem, hogy mégis van remény,
- hogy együtt folytatjuk utunkat – kézen fogva. Arcom előtt megállnak a képek,
- a Nap is megfogyatkozik. Mintha újra itt volnál, de az ár már messze sodort.
Kevés az időm a mély elmélkedésre, ám a fényben megrajzollak. Az álom szárnyán
dallamokba képzellek. Vastag falak állnak köröttünk áthatolhatatlanul. Közénk
ereszkednek az árnyak.
A hajnal ébreszti a
napot. Beleülteti szívünkbe a reményt. Mégis ez a nap is már nélküled múlik el.
Eltakar a messzeség, a felhők mögé rejt a gondolat. Csak a csend maradt utánad.
A homályból szemed fénye kiragyog. Végigfutnak előttem az évek, a régmúlt pillanatok
felébrednek.
Szerelmünk kezdetén
egyetlen pillanat volt veled az élet, ami gyorsan illant tova. Újra élek
perceket. Kereslek a tavaszban, az őszben, - a volt szerelemben.
Elvesztettelek: az
égi és földi utak fordulóinál. Várlak!. Kereslek! Mennék, de még idekötnek
ragyogó szemek, barátságok, hogy élhetővé varázsolják a hátralévő időmet.
Hogy majd egy új
ösvényen egyszer újra elindulhassak feléd, - a szeretet ölelésébe omolva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése