„Az árnyékok
felemésztik a fényeket.”
Miben bíztam, nem
tudom már
talán csodát reméltem
...
most nézem naponta a
szürkeséget,
a mindennapok
egyhangúságát,
és az elmúlt csodák
szépségébe
lassan belehal a
szívem
Állt a leeresztett
redőny mögött, és résein keresztül figyelte az utcát. Csendes volt minden, csak
az időnként elsuhanó autók surrogó zaja hallatszott be hozzá.
Ismét december. Ismét
az évforduló. Eddig nem volt télies az idő, de ma megfordult minden. Most puhán
szállingózik a hó, ezüst csillámokként ragyognak a fények a hópelyheken át.
Kimondhatatlan fájdalom markolja szívét. Hat éve ezen a napon hagyta itt őt. Milyen
egyszerűnek, elérhetőnek tűnt a boldogság. Könnyes szemmel merengett életén,
végigvonultak előtte a szép és keserves évek. Azóta egyre magányosabb. Barátai
próbáltak bele lelket verni. Mindent megtettek, hogy kirángassák fásultságából
és próbálták életét a remény rögös útján vezérelni. A fájdalom, a hiány ugyan
kicsit enyhült, de egyre jobban úgy érezte, hogy feleslegessé vált e földön. A
csillagok reszketve kukucskáltak a horizontról. A sarokban álló tv felől halk
dallamok szárnyaltak, angyalok szálltak az estben – a zene szárnyán.
Odament az asztalon
álló gyertyákhoz, meggyújtotta őket. Amint megérezte a gyertyák illatát és
fellobbantak a lángok, megmelegedett a szíve. Töltött magának egy pohár bort.
Szívében kétségek és a valóság vívta harcát. Szeme tele lett könnyel. A gyertya
fényében ragyogva, - az arcán folyó könnyeivel együtt szárnyalt az örökkévalóság felé, az
emlékeivel. Szárnyalt a lelke. Sóhajtva szállt a varázslatokban. Az éjszakai
halk neszek, melódiák ölelték körül. Csendes, lágy akkordok az éjszakában, a
szépségekben, - belebújva az érzésekbe. A fájó, kegyetlenül maró érzésekbe. Az ezüstcsengők csilingelése egyre távolabbról
hallatszott és már csak szürke, monoton zene kísérte útját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése