2014. október 1., szerda

Vigaszul ...



Vigaszul ...

Tudod arra gondoltam,
míg kényezteti az embert az élet,
addig a szeme
fényképez sok szépet,
de amikor lefelé erővel húzza
a mélységes mély pokolba,
amikor a poklok kínját nyújtja,
akkor minden megcsúnyul...
a mélyben lévő
választhatja magának
a fájdalmas önsajnálatot,
vagy azt, hogy tovább
művészi képeket készít,
keresi, és a fájdalom talán
segíti
a csodára való rátalálásban,
hogy észrevegye
a szinte lehetetlent,
a lehetőséget,
amit kevesen látnak meg,
amit tán vigaszul
Isten rejtett el a világon
azoknak a kiváltságosoknak,
akikre nehéz keresztet rakott,
az egészen különlegeset,
a reményt adót,
a rosszban is rejtőzködő jót,
a csúnyában is megtalálható szépet,
a csodát,
a betonból nőtt kisvirágot:
mert csoda az, amibe,
ha a mélyen lévő megkapaszkodik,
mert mást nem tehet,
mert az már több, mint az egyszerű élet
az maga az isteni művészet,
ami előtt fejet hajt,
könnyebbséget ad
a kegyetlenkedő élet.

2014. szeptember 23.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése