Az ősz szele susog

Az ősz szele susog 

borongós ez a délután

az érzés szívemben dobol halk melódiát
szememben egy régi kép

a téren egy ragyogó szempár
figyel rám: csendesen, némán

*

Csípős szél fúj. Magával sodort, ahogy a téren mentem át.

A város szobrai büszkén állnak. Csillámlik bronzos alakjukon a nap. Lélegzik, él bennük az emlékezet. Vált narancsba és lilába a horizont. Felhők úsznak az égi udvaron, melyeket a csalóka szél sodor tova. A hűvösödő naplementét is sodorja.

Láttad már, ahogy ezek a felhők ráhasalnak a hegyi utakra? De sokszor láttam, amikor a Mátra útjait jártam. Lelkedbe épül - a föld és az ég egybefolyik, legendává változtatva az életet. Lélegzik a fű, a fa, minden kis virág, kis bokor. Ahogy az utak kanyarognak és felnézel a horizontra, csodákat látsz magad felett. Azután mikor táncol a napsugár az alkonyban, az égi udvart vörösre festve, a hegyeket, a csúcsokat bearanyozva, uszályként borítva a pára. A szín, a fény átvált, mígnem sötétedésbe úszik át, a mérhetetlen csillagokba, a végtelen tér tündökletébe, mintha vizeken csillogna, az este illatában, az arany zöldekben élő varázslatokban. Az este ébredő tükrében, az éjszakában a lelkek táncában, az éjszaka varázsában, csendjében.

 *

Az este

Rám borul, mint szürke lepel
a szeptemberi alkony után
szívemben érzések dallama száll
távolban látom szemed ragyogását
az ősz szele susog ablakomnál
andalító, puha este ölel csendesen

lelkem lelkedbe merül kedvesem

ahogy a hold fent gurul fényesen